A visszaható igéket tanítottam
nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek,
bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak,
törölköznek, kergetőznek.
Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam.
Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a
szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg,
nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a
visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk
tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből
tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen
látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a
visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a
kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt
írja egy nyelvész, igazából következetesen kettéválasztani ezt a kört (reflexív
és reciprok igékre) nem is nagyon lehet.
Na de főjenek csak saját levükben a
nyelvészek, engem mindebből a találkozik szó érdekel valójában. Hogy ez milyen
paradox módon jelentkezik egy sor irodalmi műben. S hogy mintha csak
tendenciaként lenne megfigyelhető: a találkozás leginkább épp az igazi, a
valódi találkozás elszalasztásával hozna létre drámát ezekben a versekben,
novellákban.
És persze joggal, mert hát van-e
másféle találkozás, mint elszalasztott? Leélhetünk valaki mellett száz évet is,
s akkor is érezhetjük az elváláskor: ezt meg ezt csak nem mondtam el neki. Ezt
meg ezt mégiscsak a tudomására kellett volna hoznom. Egyszer talán mégis
nyíltan meg kellett volna köszönnöm, hogy van ő nekünk. De hát ilyesmiket nem
mond ugyebár az ember. Mégse lehetünk negédesek, sziruposak. Nyálasak.
A Sion-hegy alatt: ezt a verset olvasva ütött meg először az
elszalasztás félelme. „Várt, várt, s aztán fölszaladt” – mondja az utolsó
strófa, mintha csak az örök emberi elszalasztás modelljét foglalná öt szóba. Hogy
nagyon is türelmesen várakozik a másik: időt ad, bőséges időt, s kész megvárni,
amíg kibökjük a mondandónkat. De akár egy perc ez a kivárás, akár száz év,
végül mindig kevésnek bizonyul. A communio csak nem jön létre, s ha valami
létrejön, mindig csak töredékesen. Mindig visszahagyva valami hiányérzetet. S
azután… azután már késő.
De eszembe szokott jutni Lázár
Ervintől is A tolvaj: „Az angyal nem
jött többé. Nem csörrent semmi, nem koppant, nem csisszent, nem suhogott. Csak
a csend hasogatja a dobhártyámat.” Vagy az Énekek
éneke: "Kerestem, de nem találtam, kiáltoztam, válasz nem jött. Fölkeltem
hát, bebolyongtam a várost; terein, utcáin keresvén, kit a lelkem szeret.
Kerestem, de nem találtam." Vagy Weörestől a Harmadik szimfónia: „Tűzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon, kő-fokon kutatom fátyla nyomát. Lehelletét
szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét.”
Petőcz András novellája (Találkozás az angyallal) méltó
parafrázisa ezeknek a műveknek. Sion-hegy helyett egy zsilip-nagyüzem a
helyszín: jönnek-mennek a hajók, mintha ezek is csak a találkozás s az elválás
jelképei lennének. Öregapó helyett kislány szegődik a beszélő mellé, de ez is
piros kabáttal, s itt is minden „ilyen piros-fehér … az egész jelenség”. Itt is bőven lenne idő a
találkozásra: „Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a
zsiliphez kimentem, reggel volt, vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már
esteledik…”. S mégis, itt is kevésnek bizonyul a hosszú nap, s a kislány úgy
tűnik el hirtelen a sűrűsödő ködben-sötétségben, hogy a találkozás megint csak
elmaradt.
A szöveg ereje épp a csupaszságában,
a visszafogottságában, a matematikai képletszerűségében rejlik. Nem istenélmény
ez, mint Adynál, és nem is lelkifurdalásos dolog, mint Lázár Ervinnél. Nincs
szó erkölcsi tartozásról, és nem beszélhetünk szerelemről sem. Épp ezért terjed
ki az érvénye minden találkozásra és minden elszalasztásra. Ott állt mellettem
az a szeretetreméltó másik, megvolt az alkalom, megvolt a lehetőség, együtt
töltöttünk egy egész napot, s végül mégis úgy tűnt el, hogy a találkozás
elmaradt. Egymás fejébe néztünk, láttuk egymást, láttuk a másikat, s mégsem
ismertük meg igazán. Elragadta őt az örvény, a jövés-menés, még mielőtt
kimondtuk volna a döntő szót. Még mielőtt valóban találkoztunk volna.
A beszélő aztán valami olyasfajta
várakozást ír le, amilyet Ady. Azóta is várja, hogy visszatérjen a kislány, ha
másként nem, hát az álmaiban. Nem tud túllépni a dolgon, személyiségének része
lett ez a hiány. Ő maga lett csonka, holott a másik lény tűnt el. Magára hat
vissza, ami nem jött létre kölcsönösen. Talán ezért is egyformák a magyarban a
visszaható meg a kölcsönös igék, ezt gondolom. Mert ha a találkozók nem
találják egymást, akkor magukat sem találhatják. Ilyen módon valóban nagyon is
visszaható, ami amúgy tisztán kölcsönösnek látszik. Taníthatom továbbra is úgy,
ahogy 25 éven át tettem: maradjanak csak a kölcsönös igék továbbra is
visszaható igék.
Petőcz András: Találkozás az
angyallal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése