Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2010

Márai Sándor, elkülönültség

Ellenszenves gőg vagy nagyon is rokonszenves következetesség vajon az az emberi álláspont, amely Márai egész életművéből, és különösen utolsó éveinek naplójából árad? Hajdan is jelentős, ma azonban még messzebb sugárzó népszerűsége mindenesetre arra vall, hogy az olvasók kifejezetten vevők erre a fajta büszke öntudatra és elkülönültségre, amelynek révén voltaképpen egy győztessel azonosulhatnak – egy győztessel, akinek lám, semmi szüksége sincs a külvilágra, s a legnehezebb körülmények között sem szorul rá embertársaira. Az aggság éveinek naplóját újraolvasva legalábbis ez tűnik számomra a Márai-habitus kvintesszenciájának: a senkire sem szorulás törekvése, az elkülönültség büszkesége, a mi-közöm-hozzájuk gőgje. És hát ugyanez az általa hirdetett polgár-mítosznak is a lényege, vagy nem? Hisz a polgár önfenntartó individuum, nem tagja a faluközösségnek, mint a paraszt, nem kiszolgáltatottja az életkörülményeknek, mint a munkás, nem szipolyoz másokat, mint a földbirtokos, s egyáltalán: s

Steinbeck, testvérek, őrzők

Bizonyára sokan megírták már, milyen szoros a rokonság Steinbeck világa és Tolsztojé közt – szándékosan nem nézek utána, annyira nyilvánvaló. Számomra most egyetlen mozzanata érdekes csupán ennek a párhuzamnak: az, hogy ő is ugyanolyan mellékszereplőt tesz meg rezonőrnek, mint Tolsztoj, s ugyanúgy ezzel a kisemberrel mondatja ki a nagy morális felismerést, mint az orosz író. Tolsztojnál egy paraszt hívja fel rá Levin figyelmét, hogy Fokanicsra nem érdemes földet bízni, mert hisz „ő a lelkének él… hol kölcsönad, hol elenged”. Steinbecknél pedig Lee, a kínai szolgáló fogalmazza meg, mi mindent helyez életünkben új megvilágításba egyetlen bibliai szó, a timsel (vagy másutt timshel, vagy timsh’l). Pedig csupán annyit jelent ez a szó: lehetőséged van rá, megteheteted, meg tudod tenni. A szabad akarat bizonyítékát látja benne Lee, s mindazok a főbb szereplők is, akiket megtanít rá, valójában mégsem felszabadító ez a felismerés, hanem éppenséggel kötelességeket ró az emberekre. Mert hiszen

Petőfi, elszórt csontok

A magyar múlt viharai mostohán bántak nemzeti emlékezetünk jeles csontjaival, gondoljunk csak az Árpád-házi királyok ki tudja, hol nyugvó csontjaira, vagy akár a legutóbbi botrányra a Kádár-csontok körül. De amikor épp nem volt vihar, akkor is gyakran útrakeltek a csontok a kegyeleti felbuzdulások hullámaitól felszínre vetve, s ezek a jószándékból kikövezett utaztatások nem mindig voltak mentesek a bizarrságtól. Rákóczi kassai újratemetésében például nemcsak azt találhatjuk bizarrnak, hogy megintcsak nem sikerült tartósan honi földbe jutnia szegénynek, hanem azt is, hogy a szíve továbbra is ismeretlen helyen enyészik, mióta a francia forradalomban feldúlták a nyughelyéül kijelölt camalduli kolostor kertjét. József Attilát, mint ismeretes, négyszer temették el: egyszer Szárszón, majd Budapesten, majd a munkásmozgalmi panteonban, majd a Mama sírjában – ezt sem tekinthetjük éppenséggel szokványos eljárásnak. Janus Pannonius csontjainak azonosítása még egészen szolid eljárásrend szerint

Stendhal, se Párma, se kolostor

A pármai kolostor azért érdekes címválasztás Stendhaltól, mert a regénynek jóformán semmi köze sincs a valóságos Pármához, és ennél alig valamivel több a címben említett kolostorhoz. Ez utóbbi ugyan kétségtelenül szerepel a regényben, ám épp csak a legvégén, majdhogynem az utószóban, többé-kevésbé kívül azon a történéssoron, amit cselekménynek nevezhetünk. Annál fontosabb szerepet játszik a regényben az a börtöntorony, amely állítólag a város közepén áll, s amelyben oly romantikus szerelem szövődik az ide zárt Fabrizio del Dongo meg a börtönőr lánya, Clelia Conti között. Igen ám, de ezt a tornyot hiába is keresnénk Pármában, még csak hasonlót sem lelünk, hacsak nem azt a campanilét, amely csakugyan a város közepén magasodik, ám sosem volt börtön, és legkevésbé sem illik rá Stendhal leírása. De aztán, mikor már végképp csalódnánk, a szemközt álló épületen mégiscsak meglátjuk a Sanseverina nevet, mintha a fiút pártfogoló asszony csakugyan itt élt volna, s ha a campanile nem is néz ki bör

Lackfi János, hús és test

Nem tudom már felidézni, ki is írta azt a nyolcvanas évekbeli novellát, amely eléggé silány módon beszélt el valami szerelmi sztorit, a korabeli értelmiség két tipikus képviselőjének, valami restaurátornőnek meg egy ki tudja, miféle férfinak a szenvedélyes egymásra találását, majd szakítását. Talán Galgóczi Erzsébet lehetett a szerző, de ha nem ő, akkor is az ő modorában szólt a történet. Ebben hangzik el emlékezetem szerint ez a kissé bombasztikus, ám elkoptatottsága ellenére mégiscsak találó kifejezés: úgy illett egymáshoz a testük, mint hegedűhöz a vonó. Bármilyen silány is a hasonlat, akkor engem valamiért felvilágosító jelleggel érintett meg, s ekkor jöttem rá, hogy az emberi kapcsolatok mindenekelőtt a testek kapcsolatai, s hogy ez a kapcsolatrendszer nem másból áll, mint a rokonszenves és ellenszenves szagok kémiai párbeszédéből, az anyagok, molekulák taszító vagy vonzó kölcsönhatásaiból. S ennek megfelelően minden más lelki és szellemi kapcsolat csakis akkor jöhet létre, ha eze

Hemingway, olvasás, oroszok

Nincs szebb, mint amikor egy író arról ír, hogy hogyan olvas. Thomas Mann nagyon sokat ír erről: lefekvés előtt minden este óraműszerűen előveszi az épp aktuális könyvét, s másnap feljegyzi a benyomásait. Proust regényének fiktív hőse fiktív írókat olvas, de hát Bergotte figurájában elég jól rá lehet ismerni Anatole France-ra, s mivel a regénybeli Marcel maga is írónak készül, máris elénk rajzolódik a sajátos szituáció. Hemingway vallomása olvasásélményeiről mégis egészen más. Míg az előbbiek eleve az irodalom világában éltek, ő úgy fedezi fel az irodalmat, mintha sose hallott volna róla. Megdöbben, hogy van ilyen, rájön, hogy ez egy külön világ, s hogy ráadásul hordozható, mindig elővehető, s épp olyan barangolásra való, amilyen a hegyek közti kirándulás. Így ír róla: „Mielőtt Párizsba átjöttünk volna, még azt állítottam, hogy Katherine Mansfield jó novellista, sőt nagy novellista, Csehov után azonban úgy hatott, mintha egy ifjú aggszűz meséit hallgatnám. Mansfield olyan volt, mint a

Móricz, gyerekek, naplófőkönyv

Vajon korjelenség-e a realista művektől való irtózás és menekülés? Lehet, hogy mindig is jellemző volt, nehéz lenne ellenőrizni. De hogy a mai olvasók, és különösen a tinédzserek valósággal menekülnek a hétköznapok igazi mivoltát felmutató könyvektől és filmektől, azt naponta tapasztalhatjuk. Pedig hogy milyen eligazító lehet egy-egy „realista” belegondolás például a család viszonylataiba, azt többek között Móricz önéletrajzi műve is igazolhatja, az Életem regénye. Ott például, ahol a testvérek viszonyáról ír, s annak ellenére őszintén beszél, hogy az érintett testvér meghalt, s kegyelettel kellene róla írnia. Ő azonban félredobja a kegyeletet, és realista marad, mikor így nyilatkozik: „Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés. Mi is idegenek voltunk. Én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első részét a testvérisé

Kundera, gyógyfürdő, gyereknemzés,

Kundera Búcsúkeringőjének hősét az készteti búcsúzkodásra, hogy oly sokévi várakozás után végre engedélyt kapott rá, hogy örökre elhagyhassa hazáját. Valósággal meggyűlölte ezt a hazát, amelyet nemcsak a párt meg a különféle hatóságok, hivatalok és erőszakszervezetek tesznek elviselhetetlenné, hanem immár maguk a megfertőzött lelkű emberek is, egyenként és külön-külön is, akik helyzetükhöz képest – kicsiben, nagyban – maguk is gyilkosokká lettek. A regény jelenében történetesen nem embereket ölnek ezek a végsőkig lebutult és eltorzult agymosottak, csak kutyákat, afféle önkéntes gyepmesterekként – a visszataszító jelenet azonban így is tökéletesen megmutatja, mitől is olyan utálnivaló ez az ország. Jakub azonban, bár gyűlölettől átitatottan, mégiscsak átérzi az az utolsó pillanatban az elszakadás ambivalenciáját, s egy furcsa gesztussal épp akkor veti le gőgjét s vállalja fel földig hajolva a lealacsonyító sorsközösséget népével, amikor egyben örökre el is szakad tőle. Attól kezdve az