metakönyv

Bizonyára sokan megírták már, milyen szoros a rokonság Steinbeck világa és Tolsztojé közt – szándékosan nem nézek utána, annyira nyilvánvaló. Számomra most egyetlen mozzanata érdekes csupán ennek a párhuzamnak: az, hogy ő is ugyanolyan mellékszereplőt tesz meg rezonőrnek, mint Tolsztoj, s ugyanúgy ezzel a kisemberrel mondatja ki a nagy morális felismerést, mint az orosz író. Tolsztojnál egy paraszt hívja fel rá Levin figyelmét, hogy Fokanicsra nem érdemes földet bízni, mert hisz „ő a lelkének él… hol kölcsönad, hol elenged”. Steinbecknél pedig Lee, a kínai szolgáló fogalmazza meg, mi mindent helyez életünkben új megvilágításba egyetlen bibliai szó, a timsel (vagy másutt timshel, vagy timsh’l). Pedig csupán annyit jelent ez a szó: lehetőséged van rá, megteheteted, meg tudod tenni. A szabad akarat bizonyítékát látja benne Lee, s mindazok a főbb szereplők is, akiket megtanít rá, valójában mégsem felszabadító ez a felismerés, hanem éppenséggel kötelességeket ró az emberekre. Mert hiszen

A magyar múlt viharai mostohán bántak nemzeti emlékezetünk jeles csontjaival, gondoljunk csak az Árpád-házi királyok ki tudja, hol nyugvó csontjaira, vagy akár a legutóbbi botrányra a Kádár-csontok körül. De amikor épp nem volt vihar, akkor is gyakran útrakeltek a csontok a kegyeleti felbuzdulások hullámaitól felszínre vetve, s ezek a jószándékból kikövezett utaztatások nem mindig voltak mentesek a bizarrságtól. Rákóczi kassai újratemetésében például nemcsak azt találhatjuk bizarrnak, hogy megintcsak nem sikerült tartósan honi földbe jutnia szegénynek, hanem azt is, hogy a szíve továbbra is ismeretlen helyen enyészik, mióta a francia forradalomban feldúlták a nyughelyéül kijelölt camalduli kolostor kertjét. József Attilát, mint ismeretes, négyszer temették el: egyszer Szárszón, majd Budapesten, majd a munkásmozgalmi panteonban, majd a Mama sírjában – ezt sem tekinthetjük éppenséggel szokványos eljárásnak. Janus Pannonius csontjainak azonosítása még egészen szolid eljárásrend szerint