Félelemmel és nagy örömmel futottak

Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse a Nyugat fordult vissza a pravoszlávia felé, hanem utóbbi került be az individualizmus darálójába ugyanúgy, csak később. Hogy mit gondol erről az egyház, hogy szükségét érzi-e történelmi reflektálásnak az idők jeleire, bizonyára ezekről (is) tanakodnak a szinódusi folyamatok résztvevői. Hogy mit gondol erről az egyén, nem is azért, mintha valami vesztes csapat tagjának érezné magát, hanem inkább mert maga is ennek a kornak az embere, erről talán érdemes magunkban is tanakodnunk.

Duccio di Buoninsegna A szent asszonyok a szent sirnál

A neves német pasztorálteológus, Paul M. Zulehner az egyház mai helyzetét Éli és Sámuel története alapján fejti meg. Éli már öreg, nincsenek víziói. Víziószegénységben él, mondja Zulehner, mint a mai egyház. Isten tehát nem őt szólítja, hanem a fiatal, laikus, tudatlan ámde a víziókra fogékony és dinamikus Sámuelt. Ebből lép tovább oda a teológus: a víziószegény egyház tagjainak lehet sok kis víziójuk, friss és fiatalos kis víziók, s a szinódusi folyamatokban ezeket a kis csermelyeket kell hatalmas folyóvá összeterelni, hogy újra Sámuelekké válhassunk.

Igen ám, retten meg a jó katolikus, ámde nem kell-e félnünk tőle, hogy ugyan mik fogamzanak meg ezekben a fejekben vízió címén? Zulehner szerint nem, hiszen a Lélek mindünkben ott van, s okkal bízhatunk benne, hogy a Lélek szólal majd meg bennünk. Sőt tovább megy. Az Atya (ószövetségi kinyilatkoztatások) és a Fiú (az általa alapított s máig ránk hagyott, személyről személyre folytonos egyháziság) korszaka után eljön a Lélek korszaka. A Lélek fog megszólalni az egyház tagjaiban, ahogyan a tudatlan Sámuelben is képes volt, nagyon is, megfoganni az eszme és a hivatás.

Számunkra azonban lényegesebb lehet Zulehner gondolatmenetének egy mellékszála. Így viszi tovább a mindannyiunkban ott élő Isten gondolatát: „A titokzatos Isten mindenkiben benne lakozik. „testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma” (1 Kor 6,12). Az egyház feladata, hogy az embereket bevezesse abba a nagy titokba, amelyek ők maguk. Az egyház ezért nem egyfajta Istenimportálást végez egy istentelen világba vagy az istentelen emberbe, sokkal inkább segítőként áll az emberek mellett, hogy szembesüljenek a titokkal, amelyek tulajdonképpen ők maguk.”

Bármilyen merészen hangzik a konklúzió, valóban logikus is, és a szentírási alapozottsága sem kérdéses. És valóban: voltaképpen már ott is van ez a szemlélet az egyházi gyakorlatban, hiszen egyrészt kezdettől a személyhez szól, az egyénnel foglalkozik a jézusi üzenet (nem pedig statisztikai tömegekkel), másrészt korunk tendenciája, hogy az egyháziak (klerikusok és világi hívők egyarát) mind nagyobb figyelemmel fordulnak a személy problémái felé. Tendencia, hogy papok és világiak mentálhigiénés szakembernek, pár- és családterapeutának, coach-nak, pszichológusnak tanulnak, hogy ne csak papok és hívők legyenek, hanem tényleg segítséget adhassanak a másik személynek, párnak, családnak. Vagyis, ahogy olvastuk: „Az embereket bevezetjük abba a nagy titokba, amelyek ők maguk.” Sok jót tehetünk ezzel. Valóban életeket fordíthatunk jó irányba, segíthetünk kihozni a nagyon rossz helyzetekből is a jót, segíthetjük a konfliktusok rendezését, a félreértések tisztázását, a traumák feltárását, egyáltalán, a tudatosabb, ésszerűbb életvezetést. S aki egy pohár vizet ad a szomjúhozónak, krisztusi tettet vitt végbe.

Kérdés azonban, nem válik-e off-topic vonatkozássá ezekben a segítségnyújtásokban az isteni dimenzió. A tanári pályán és az ifjúság-pasztorációban legalábbis gyakran látni, hogy a fiatalok örömmel mennek az ifjúsági közösségekbe, örömmel veszik a személyükre irányuló figyelmet, az együvé tartozás érzését, a sok minőségi tevékenységet, ami szigetként óvja és emeli ki őket a „világ” sokszor silányabb közegéből. A végső lépés azonban – ahogy sok mentor megfogalmazza – leginkább elmarad, az akolmeleg jólesik, de az ódon-mitologikus vallási térbe való belépés nem jön el. Sámuelnek jólesik, hogy szól hozzá az Úr, de cselekedni aztán mégsincs kedve.

Sokan vitatják, és jó okkal, ha mítoszokként említjük a bibliai történeteket, és mitologikusnak mondjuk egyházi közösségünk legszűkebben vett vallási aktivitását, a core-tevékenységünket. Mégis fontos és megvilágosító nézőpontnak mutatkozik, ha megtesszük. És tegyük is meg, mert a mítosz és mitológia nem perverz és fantasztikus őrültségek gyűjteményét jelenti, hanem olyan narratívákat, amelyek a létezés alapvető kérdéseit akarják megvilágítani. Azokra keresnek választ. Ebben az értelemben a mi bibliai történeteink is mítoszok, olyanok azonban, amelyeknek igazságában mi szilárdan hiszünk is, és nem csupán színes és mélyértelmű történetként tekintünk rájuk.

Azért fontos, hogy így tekintsük őket, mert korjellemző módon sokszor ez az a küszöb, amelyet az egyház közelében élő fiatalok végül mégsem lépnek át. A közelmúltban Budapesten előadó Esther Perel adja talán a legjobb definíciót arról, miért alkalmatlan a ma embere a mitológiák és az irracionális beszédmód befogadására. Érdemes hosszabban is belehallgatnunk – Csatlós Hanna összefoglalója alapján - a gondolataiba:

„Az appok […] alattomos módon épp annak az illúzióját teremtik meg, hogy a tökéletes megtalálásában nyújtanak hasznos segítséget, és rászoktatnak a gondolatra, hogy egy kattintásnyira vagy egy jobbra húzásnyira mindig ott a lehetősége annak, hogy az előzőnél akár eggyel jobbat is találhatunk. Nemcsak a randiappok, de egy rakás más prediktív technológia van, amely segít döntéseket hozni vagy akár dönt is helyettünk. Ez az assisted living, […]  vagyis az életünket mindenféle applikációval támogatjuk meg. Ezek között „van olyan, ami megmondja, hogy jussunk el A-ból B-be, milyen tartalmat nézzünk meg következőleg, mit hallgassunk, mit együnk, kivel randizzunk”. Az appok által  […] minimalizáljuk az életünkben random előforduló helyzeteket, az akadályokat, a megmérettetést, ezáltal csökkentjük a lehetőséget a felfedezésre, a másokkal való spontán találkozásra, a tapasztalatszerzésre, a tévedésre, amelyekből aztán mind tanulva a magabiztosságunkat és az öntudatunkat fejleszthetnénk. Kíváncsi vagyok, hogy ez mekkora mértékben járul hozzá ahhoz, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek megküzdeni az ismeretlennel, a szorongásokkal, a félelmekkel, a váratlan helyezetekkel, amelyek amúgy az emberi létezés részét képeznék. […]  Az okostelefonra letöltött megannyi digitális eszköz eliminálja a bizonytalanságunkat, segít abban, hogy a dolgok egyértelműbbé váljanak. […] A breadcrumbing néven ismert online jelenség is az elidegenedés következménye. Lényege, hogy csak annyit csöpögtetek, hogy valami laza kötődés létrejöjjön köztünk. Hogy ne érezzem azt folyton, hogy mennyire egyedül vagyok a világban, de azért ne is kelljen semennyire elköteleződnöm, vagy a szabadságomból engednem.”

Természetesen nemcsak az appokról van szó, hanem az életbe is beszivárgó programozói logikáról, a haszonelvűségről, haszon-maximalizálásról, a végletes pragmatizmusról, s mindezek összegeként valami végső prózaiságról. S ez a prózaiság nem fogékony a drámára (amilyen például a nagyhét és a feltámadás drámája) és nem fogékony a lírára sem (az ima mint himnikus beszédmód és hallgatás-mód fura valamijére). Amikor az következne, hogy az egyházi közösség melegét vagy a hívő családsegítő kreatív és csakugyan mai tanácsadását megtapasztalva belépjek a szentírási üzenetek mitologikus világába, amelyben a kenyér Krisztus testévé változik, a pap semmissé teheti a legaljasabb dolgaimat is, az Úr felemelkedik a mennybe (és Szűz Mária is), a sírt egyszer csak üresen találják, az úton sétálók mellé odalép, aki nyilvánvalóan meghalt, nekem pedig olyan cselekményekben kellene részt vennem, amelyek végtelenségig önismétlők és ingerszegények, és különös meghatottsággal ülnek rajta (főleg idősebb) emberek kegyes hangulatban és hallgatják a (bizonytalan kimenetelű) elmélkedéseket, akkor ettől a mitologikus résztől már inkább visszahúzódom.

És így megszületik az Isten-süketség, hiszen, mint Zulehner mondja, hiába lakozik mindannyiunkban, bennünk a Lélek, „a mindennnapok zajában nem halljuk meg Isten halk zenéjét.  Az a veszély fenyeget, hogy Isten-süketek leszünk.” A meditációt sokan felfedezik maguknak ma is, a jógában. Az erkölcsi dilemmák a mai emberben is felmerülnek, mint az egyébként ultraliberális Esther Perelnek a házasságtörésről szóló pszichológusi tanítása is mutatja (a megcsalás rossz, mint egy rákos daganat, de jót is kihozhatunk belőle, ha ennek drámájában végre tisztázzuk és új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat.) A szociális érzékenység és karitatív segítség az egyháztól nagyon távol eső szervezeteknél és egyéneknél is sokszor ott van. A természetért való aggodalom és cselekvés sem a Laudato Si-vel kezdőtött. Ezeket az egyházi gyökerű életelveket és –gyakorlatokat a „világ” is ismeri és alkalmazza. Sőt, jobb „expert”-jei, szakértői vannak, mint nekünk. De amikor egybeesik a két halmaz, mert mondjuk Pál Feri atya tanácsadóként is káprázatos, és az evangéliumnak is hiteles hirdetője, akkor sem válik az egyház „differentia specificájává”, megkülönböztető jegyévé az ezekben való jártasság és hatékonyság. A mitológiába való belépés nélkül is gazdagíthatjuk életünket ezek által.

És a mitologikus világba belépni amúgy sem lehet, abba vagy beszippantja valami az embert, magával sodorja, lángra lobbantja, oda taszítja – vagy az appok mai pragmatizmusával oda úgysem fog belépni.

Mi kell ahhoz. hogy magával ragadjon ez a világ?

A kegyelem, tanítja a teológia. És bizonyára így is van. A Szentlélek azonban szavakon és embereken át cselekszik, és Krisztus is emberek halászait küldte szerte szét, valószínű tehát, hogy más emberek is kellenek hozzá. Emberi sodrások és emberi vonzások. A másiknak a személye, akiben felismerem a benne működő Istent.

És talán ez az a pont, ahol féloldalas a mai evangelizáció. Mert a személyesség, mint láttuk, jelen van abban az értelemben, ahogy a kereszténység a személy felé fordul. De jelen van-e abban az értelemben, hogy én magam személyként viszem embertársaimnak a jó hírt? Ott vagyok-e én magam a meghívásban?

Erről mondta egy nemrégiben tartott előadásán a piarista generális, Pedro Aguado atya, hogy nem annyira tanítókra, mint inkább tanúkra lenne szükség. Mert a tanú nemcsak abban fontos, hogy elmondja, mit tud, mit látott. Hanem ő maga a pecsét az elmondottakon. Azért tud tanú lenni, mert egész lénye, személye benne van (benne volt) abban a valóságban, amelyről tanúskodik. Ehhez azonban személyként kell beleállnunk a dologba, megmutatva magunkat sajátos mivoltunkban, bajainkkal és talentumainkkal, egész privát lényünkkel együtt. Ez mintha sokszor hiányozna az evangelizálás folyamatából.

A szó nem elég, az okos tanácsok, hasznos terápiák, a kitűnő nevelési folyamatok szavai mind elégtelenek maradnak, ha nem tanúskodik az egész lényem a mitológia eleven és hiteles valóságáról, ha nem vagyok ott én magam, ha nincs benne a cselekvésben a „tulajdonképpeni önmagunk”, a heideggeri „eigentlichen Selbst”.

Vegyük észre, mennyire nem a szavak uralták azt a legszentebb pillanatot, az egyház születésének azt a nagyon korai óráját, amikor a sírnál elámuló asszonyok szinte eszüket vesztve rohantak vissza a tanítványokhoz a hírrel. „Meta phobou kai charas megales edramon” mondja a görög eredeti Máténál (Mt 28,8), vagyis: „félelemmel és nagy örömmel futottak”. A tanúkat látjuk, nem a tanítókat. Egész testbeszédükkel beszélnek: a rohanással, az arcukon ülő érzelmekkel, amelyek egyszerre mutatják a két tökéletesen ellentétes érzés drámáját: a félelemét és a nagy örömét. Az egész személyükkel tanúskodnak, nem bánva a zilált ruhájukat, a verejtéktől letapadó hajukat, a már-már botrányos és nevetséges viselkedésüket, mert mindezt felülírja a tapasztalatuk. És a nagy örömük.

XVI. Benedek – még Joseph Ratzingerként – nagy rokonszenvvel nyilatkozott a régi (de azután X. Kelemen által betiltott) egyházi szokásról, hogy a húsvéti prédikációban a papnak dolga volt megnevettetni a híveket, merthogy a feltámadás nagy örömében bizony a nevetésnek is helye van. Igen, a nevetésnek, amely megintcsak a személyiség egészét hozza mozgásba, testet-lelket rázkódtat, magam is elvesztem az uralmat felette, ha csakugyan nagyon megnevettetnek. Itt is a személy egésze van benne a jóhír hozásában, a tanú a lényeges, és nem valaki, aki tanít.

És még egy példa a személyességre, amely bevonzhat, beugraszthat embereket a mitologikus hitbe is.  A Vigília szeptemberi számában jelenik meg, de előzetest is lehozott belőle a lap, néhai Mustó Péter jezsuita atya írása. Döbbenetes, ahogy a pap mögül előlép a privát személy, és mindent elmond a maga személyes hitéről, hogy nála ez hogy van, ő miként fordítja a maga nyelvére és teszi sajátjává a mitológiát. Ez az igazi tanú. Minden szava szíven üt és beleránt a hitbe:

„A Szentírás ismétlődő állítása, miszerint Isten a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti, pedagógiai jellegű. Buzdítás arra, hogy legyünk jók. Nekünk szól, nem Istent jellemzi.Mi, teremtmények foggal és körömmel jövünk világra. Táplálékunk, mint a többi élőlényé is, egy másik élőlény. Természetünkhöz tartozik a pusztítás. Megvannak a képességeink is ahhoz, hogy kivágjuk a fát, amelynek egyik ága mi magunk vagyunk. Az emberiség csak most kezdi észrevenni, hogy összetartozunk. Egymásra szorulunk.A Teremtő nem büntet minket, hanem tanít. De magam is ismerem azt a rossz érzést, amely elfog, ha valamit elmulasztottam vagy nem jól tettem. Lesz még ennek következménye… Mégis babonának tartom azt a vélelmet, hogy büntetésként valami titokzatos erő kárt okozhat nekem. Eszerint nem veszem komolyan Istent? Sosem féltem attól, hogy kárhozatba taszít. Örök jutalomra se várok. Számomra a számonkérő, büntető Isten elképzelhetetlen. Nincs szükségem igazságszolgáltatásra sem. Még kevésbé arra, hogy ítélkezzünk egymás fölött. Gyóntatáskor nem vagyok ítélőbíró. Tanúja vagyok a reménynek, hogy Isten minden rosszból jót tud kihozni. A kiengesztelődés szentsége a bizalom helye. Bizalom, hit, hogy Istenben minden a helyére kerül. Van megoldás. Még a rossznak is lehetnek jó következményei. Ami nekem rossz, az lehet a másiknak jó. S ami másnak rossz, az nekem lehet jó. De az, amitől magamat megvédeném, azt másoknak sem akarom megtenni. Mert összetartozunk. Ha bánom a bűneimet, vagyis ha fáj, hogy valamit rosszul tettem, akkor a felelősségem vált tudatossá bennem. Felismertem, hogy viselkedésemért én vagyok felelős. Tetteim következményeit elszenvedem. A szégyent, bánatot, rossz lelkiismeretet. Felelősségemet Isten se veszi el tőlem. Istenben bízom kicsi korom óta. Ha kételkedtem is jóságában. Hiszen sokszor más történik, mint amit én jónak tartok. De megéltem a poklot is. Talán mint Kierkegaard. S általa belső tudást, biztonságot nyertem. Hitet.”