Ugrás a fő tartalomra

Madách, DNS, fekete özvegy


Ha Balzac tükörképnek tekinthette a maga regényciklusát, az Isteni színjáték tükörképének, Madách a maga művét még több joggal tekinthette volna annak. Nemcsak az örök dolgok iránti metafizikai érdeklődés, a merész teofánia vagy az utazópáros meg a „helyi lakosok” kérdés-felelet játékainak sajátos ritmusa miatt, hanem a tudományos igény miatt is. Mert ahogy a dolce stil nuovo tudományos akart lenni, és nemcsak akart, hanem valóban térképmellékletekkel gazdagított, precíz geográfiát adott, úgy Az ember tragédiája is legalább annyira történettudományi elemzés, mint szépirodalmi mű. Más kérdés, hogy nem a saját korában viruló pozitivista történettudományt követte, hanem kissé előrefutott, és az ötven évvel későbbi történettudományt előlegezte, a szellemtörténeti iskola szemléletmódját. A pozitivizmusból nyilván nem kért, s nem is kérhetett, amíg az kisebbrendűségi érzései közepette a természettudományt majmolta, s azt képzelte, akkor veheti fel a versenyt a science látványos eredményeivel, ha valamiféle newtoni mechanikát keres a történelemben is (mint később majd a marxizmus). Madách ezzel szemben úgy tudományos, ahogy Dilthey, Szekfű, Szerb Antal vagy a méltatlanul elfeledett Kornis Gyula piarista lesz az félszázaddal később: a történelmi változás neki elsősorban az ember gondolkodási alakzatainak változása, s minden más ebből a gondolkodási struktúrából levezethető következmény. De nemcsak a majdani szellemtudományi szemléletből ad ízelítőt Madách műve, hanem a legutóbbi évtizedek némely forradalmian új gondolatából is. Richard Dawkins zavarba ejtő felvetéséből például, amely szerint valójában nem az egyed, hanem „az önző gén” az evolúció tárgya és egysége, s az egyed nemcsak azzal kénytelen szolgálni őt, hogy hordozza és gazdatestként, túlélő gépként védi, hanem leginkább azzal, hogy szaporodása révén évezredes élethosszt biztosít neki újabb és újabb leszármazottaiban. Ahogyan a fekete özvegy hímje felzabáltatja magát, boldogan áldozva be az egyedet a gént továbbvivő utódért, vagy ahogy a színes madárhím áldozza be a túlélést jelentő rejtőszínt a gén továbbadásának nagyobb valószínűségéért, úgy sodoródik bele Ádám is - akarata ellenére - a gén túlélésének szolgálatába. De Ádám lázadási kísérlete is a mai ember szembefordulásának előképe, s azt mutatja meg, hogyan követett el végzetes hibát a gén, amikor immár túlságosan is fejlett túlélőgépet teremtett magának, olyat, amely képes felismerni, mi is történik voltaképpen benne a nemzedékek során át, s akár sebészkéssel is szembe tud fordulni a gazdatestét használó, folytatást követelő DNS-részlettel. De hogy visszakanyarodjunk a szellemtörténeti szemlélethez, Dawkins ezt a látásmódot is megújítja, s ebben megint csak Madáchéra rímel a gondolata. Ő mémeknek nevezi a gondolkodás korról korra változó alakzatait, olyan önállósult intellektuális csomagoknak, amelyek a gének módjára vándorolnak egyedből egyedbe divatként, trendként, korszellemként mindaddig, míg meg nem jelenik a mutánsuk: athéni demokráciára váltva az egyiptomi zsarnokságot, konstantinápolyi aszkézisre a római hedonizmust, londoni szabadságra a párizsi egyenlőséget. Vagy – csak ezt Madách már nem írhatta meg – huszadik századi individualizmusra a tizenkilencedik századi nacionalizmust, szexuális forradalomra a polgári prüdériát és álszent családmodellt, s végül gyerektelenségre, szingliségre, népességfogyásra az ipari forradalom korának szaporaságát. Ha ez is ellátszott volna Sztregováig, talán nem eszkimó színnel zárja a művét, hanem a gén elleni lázadás képével. A gén halála az okoskodás, jönne rá ebben a színben a kiokosodott egyed, s minthogy arasznyi létét fontosabbnak tartaná a reprodukciónál, nem öngyilkosságot követne el, csak egyszerűen megtagadná a szaporodás parancsát. Úgy menne minden, mint a korábbi színekben, épp csak egy szó maradna ki az „eszmél, örül, szeret, és elbukik” DNS-láncából.
Madách Imre: Az ember tragédiája
Rövid, világos összefoglalás az önző gén elméletéről:
http://xenia.sote.hu/~torlasz/biol-mernok/evolucio/onzo-gen.html

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Félelemmel és nagy örömmel futottak

Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse

Petőcz, kölcsönös, visszaható

A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kerget ő znek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja eg

Pynchon, internet, pályaudvar

Zeusz fedőnevű hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor felröppent   a hír, hogy a sokszor lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem vágynék újabbakra. Az USA-ban persze, ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a tanítási órákat is. De hát mi ezzel a baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbőv