Tíz (nagyon hosszú) mondat az új magyar Nobel-díjasról

1. Mióta kettéhasadt országunkban már a nyereség is csapás és a gyógyulás is fertő, azóta egy Nobel-díjjal is csak úgy lehet az értelmiségi, hogy vagy négyzetre emelt sznobizmussal söpri félre, mondván, úgyis politikai irányt díjaznak a német kiadók, nem irodalmat, vagy ha szereti is a pajzsra emeltet, akkor is valahogy mellé-szereti, mert olyanként szereti, aki jól beszólt, vagy akit a másoldali buták úgyse értenek, csak mi, bár olvasni mi se olvastuk, csak titkos jeligeként suttogjuk a nevet, címet roppantul zárt körű hazai és külhoni, inneni meg tengerentúli összejöveteleinken.

 2. De ha mi azon kevesek vagyunk, azokból egy, akik túllépnek e mái kocsmán, s a voltaképpeni műről gondolnának ezt vagy azt, akkor se könnyű a helyzet, mert kellemesnek semmiképpen nem kellemes ebben a világban araszolni előre, nem is nagyon teszi senki, s amit meg „aha”-élményekben felvilágosodva kiolvasunk a róla szóló szakirodalomból, hogy na ezt szeresd benne, te nyomorult, az se olyan erős impulzus, mint mondjuk amikor a pálcikaemberek mozgásából megértettük, hogy mit is csinálnak esténként a felnőttek az ágyban, mert nem annyira vérbők ezek az értelmező recenziók, hogy nagyon izgalomba jönnénk tőlük, például attól, hogy a K. hihhetttlenüll hosssszzzzú mondatokat ír, mert bár nyilván provinciálisak és vidékiesek vagyunk, de azt azért tudjuk, hogy hosszú mondatokat nem olyan nehéz írni, elég például, ha az ember nem tesz pontot, vagy mondjuk ha úgy hívják az embert ezelőtt százötven évvel, hogy Marcel Proust, aki persze nem kapott semmilyen díjat, bármily hosszan is írt.

3. Hol akkor a támpont, aki megmondja, mit is szeretek ebben a nagyformátumú lázálomban, ennek a kétségtelenül páratlan koponyának a letaglózó és letehetetlen víziójában, magyarán abban a rom- roncs- és rovarvilágban, ami porladásával csakis a Csótányos-Kafkához, a Lábszagos—Becketthez, a Véreskoponyás-FjodorMihajlovicshoz vagy a Rühesebes-Pilinszkyhez hasonlítható, ámbár arra azért ráérzünk támpont nélkül is, hogy ezek a monolit, sötét világok is jók lehetnek sok mindenre, ha nem is a remény megtalálására vagy a libidó felébresztésére, de mondjuk az illúziók feltörésére, a társadalmi rend sebezhetőségének feltárására, a világnak mint stabil, jól működő rendszernek az elfeledtetésére, a struktúrák folyamatos bomlásának megértésére, az ember kiszolgáltatottságának átlátására, az intézmények és normák törékenységének megmutatására, a kultúra jelentéktelenségére, s annak felfogására, hogy az apokalipszis nem “majd egyszer” van, hanem „már most” van, s hogy a romlás sosem alkalmi eset, hanem metafizikailag elrendelt vektor, s a teremtett világ itt az Édentől keletre nem lehet más, csak állandósult bomlás, ahol a „Hope is an error”.

4. S azután ha kihúztuk a nyakunkat a politikai buborékok gázálarcából, s a gyengeelméjű „értelmezések” és „disszertációk” böszmeségei közül épp úgy, mint a sötétségtől, lenttől, férgek-eledele-agyagtól irtózó, egészséges élniakarásunkból, akkor aztán már szeretni tudjuk a filmrendező barátjának a még őrültebb vízióival együtt ennek a jóembernek a történeteit, az őrület határán egyensúlyozó szereplőket, akik szüntelen jelentésrendszereket dolgoznak ki, de minek, akik bár írástudatlanok lényegében, azért mindenképpen a művészetnek szentelik magukat, akik nem Cipollákat követnek, mert a Cipollák profik, hanem sajnos sarlatánokat követnek, mert ebben a régióban abból terem több, akik abszurd ügyekbe vetik hitüket, s végül hiába próbálják megakadályozni a változások áradatát, hisz ilyen opciónk nyilván eleve nincs, hanem ehelyett egy nyugtalanító tragikomédiába hullanak alá, hiába rángatva az istrángba fogott fejüket, hiába rágva a zablát, hiába tiltakozva ösztönösen az állati létbe lenyomó sors vagy éppen sorstalanság ellen.

5. S ha mondjuk ezzel az aboroginál szemlélettel immár, lerázva balsorsunk politikai és értelmiségi nyűgét s nyilait, immár szeretni tudjuk ennek a végsőkig lepusztult világnak a történetét, benne megannyi Vladimirral és Estragonnal, rézsút forduló fegyencfejjel, megannyi Marmeladovval és Szonyával, akkor talán rájövünk, hogy nem véletlen indulunk egy olyan majorsági tehenészet mellől, egy olyan állami gazdaságból, amely az Illyés Gyula pusztájából süllyedt a kádárizmusban még lejjebb, s nem véletlenül jutunk éppenséggel egy „kastélyig”, amely ennek a pusztáknépe-időknek a másik pólusa volt, ámbár karnyújtásnyira az ököristállótól,  báróval vagy anélkül, s rájövünk, hogy a téesz nem egyszerűen keleti blokk, nem egyszerűen A Senák, hanem absztraktabb módon is a MODERNSÉG-en, egy kudarcba fulladt társadalmi kísérlet hulláján ugrálunk, hiszen a modernség nemcsak Bauhaus és panel, nemcsak antibiotikum és műanyagrészecskék az óceánban, nemcsak vakcinázás és acélkohászat és megsemmisülő ózonpajzs, hanem a nácizmus és a kommunizmus is a MODERNSÉG legszervesebb, legbensőbb lényege, s itt Gyula vagy Békés környékén nem azon kell felhorgadni, hogy megént „szegény magyarokról” mondják, hogy tetves cigányok, hanem az idő romjai előtt villan fel egy pillanatra a remény illúziója az emberekben, s ez örök emberi, mint a MODERNSÉG, az istenülni próbáló, „modernizáló” Ember, s a rákövetkező Ádám-sikoly, hogy semmiféle gyerekről, Éva, nem szeretnék hallani, érted, semmiféle gyerekről.

6. Nem a tehenészetről, nem Békés megyéről és nem az Állami Gazdaság béreseiről van szó tehát, hanem a MODERNSÉG-re rákövetkező Ádám-sikolyról, amikor minden normális várakozás felborult, amikor az emberek mindennapi szokásait megzavarta egy mindent elborító káosz érzése, amely a jövőt kiszámíthatatlanná, a múltat felidézhetetlenné, a hétköznapi életet pedig véletlenszerűvé tette, s nem hagyott hátra mást a Nagy Emberi Kísérlet után, mint romokat, rom-embereket, rom-településeket, rom-országokat, rom-eszméket és rom-regényeket, s ha már a mondatokon akarunk okoskodni, a Nobel-díjas szövegek mondataiban vájkálni, akkor ne azt vegyük észre, hogy hosszúak, mint a történeteiket szépen lerajzoló film-adaptációk, hanem hogy elvész bennük a szintaxis, az alany-állítmány, hogy bejáratuk van csak ezeknek a mondatoknak, de nincs kijáratuk, ahogyan a POSZTMODERN rom-embereknek sincs hova „kijárniuk”, hiába hazudják ezt nekik, tudva jól, hogy amíg ember a nevük, addig illúziókon élnek, azzal van tele a vastagbelük meg a vékonybelük, vagy ahogy Hamlet mondja, levegőt esznek ígéret-töltelékkel.

7. Na persze a divat-posztmodern divat-emlegetése egy hirtelen azzá vált divat-regény kapcsán ugyanolyan ócska húzásnak tűnhet, mint a hosszú mondat meg a politikai jutalmazás elmélete, hacsak nem ráncigálnánk ide a kevésbé ismert, de mindenesetre kevésbé Nobel-díjas Hannes Böhringert, aki világossá teszi, hogy csakugyan erről van szó, mert rámutat, hogy „a posztmodern művész a barkácsolóban talál magára, aki … mindenféle holmit gyűjt, hogy egyszer majd hasznosítsa,brikollázsai így aztán már megformált részekből és különböző eredetű töredékekből állnak [mert]  a posztmodern világban az intellectus ex parte státusa a művészé lett; ő játssza az egyedi ember, a dilettáns szerepét, aki a világot már csak töredékesen, kivágatszerűen, kollázsként, és összefüggés nélkül érzékeli”, és még hosszan folytathatnánk, mert amiket ez a német filozófus, ez a Hannes Böhringer mond a romok világáról, az fejti meg a mi új Nobel-díjasunkat, mégpedig úgy, hogy sosem írt őróla egy szót sem, de mégis mindketten ugyanarról írnak, hogy eljutottunk, ahogyan Fukuyama meg Harari is mondja, a történelmentúli időbe, a posztmodern epochába, ami nem más, és ebben már nix Fukuyama és nix Harari, mint „a modernizmus kitartott borzalompillanata”.

8. Erről a borzalompillanatról mondja azután Böhringer, hogy az építészet, karöltve a technikai fejlődéssel, forradalma építőanyagának tekintette a vasbetont,  amellyel MINDEN megépíthető, legfeljebb mennek a rom-emberek a levesbe, ha mégsem, s amelynek révén „az üveg, kiegészítve az elektromos világítással, a kristály, a drágakő ipari pótlékaként a kristály- és drágakőszimbolika tovább élése lesz, a Jelenések Könyvének mennyei Jeruzsálemére utalva, s a MODERNSÉGBEN a kristálypaloták és csarnokok váltak a kor új katedrálisaivá, mert az építészek a MODERNSÉGBEN sem hagytak fel „az új Jeruzsálem építésével, vagyis az Apokalipszis építésével.

9. De hogyan válhat honossá az ember a pusztaságban, kérdezi azután Böhringer-Krasznahorkai, csakis mint gyűjtögető és vadász, azaz végsőkig fokozott figyelemmel és figyelmességgel, amihez pedig elengedhetetlen „a pusztaság akarása (Nietzsche), hiszen a lelkület centrumában rejlő üresség nélkül nem lehet a pusztaságban élni.”

10. Ha tehát igaz, amit Böhringer mond, hogy az embernek szép a rom, éspedig azért szép, mert azt nem lehet létrehozni, hanem csak létrejönni tud, mert bármit megcsinálhatunk „halandó kézzel halhatatlanul”, de a romot nem, legfeljebb műromot, s ha igaz, hogy vágyva vágyunk a MODERNSÉG ámokfutása után valamire, ami magától van, s nem mi „gyártottuk”, megmérgezve magunkat, a világot, az óceánt, a bálnát, az állami gazdaság Illyést túlélő és Krasznahorkait túlélő cselédeit, akkor ebből megérthetjük, hogy még ezekről a nyomor-népekről is felemelő olvasni, mert bár embernek mondják őket, inkább olyanok, mint a Torinói Ló, vánszorogva az istrángjukban, hányva-vetve körbeszíjazott fejét, mint a Tarr Béla filmben, feketeségben, pusztaságban, orkánban, sehova sem vezető vidékeken, s mi ezeket a nyomorult jószágokat látva valahogy mégiscsak szeretjük Nietzsche módjára megsiratni őket, szeretünk sírni, na, s az alkoholista doktor módjára szeretjük hallgatni a vajon miféle toronyból vajon mi végre s mire föl ideszüremlő harangszót, még akkor is, ha jól tudjuk: egy őrült rángatja a kötelet.