Keresztelő volt délután a Neville
téri Szent Péter-templomban, és Albert Edward Foreman még sekrestyési öltözékét
viselte. Volt egy új palástja, de azt temetésekre és esküvőkre tartotta (a
Neville téri Szent Péter kápolnát szívesen vették igénybe az előkelő körök
ilyen szertartások céljaira) bő redői úgy meredeztek, mintha nem is posztóból,
hanem örök bronzból öntötték volna; ezúttal csak a régebbit hordta. Palástját
méltósággal viselte, mint hivatalának tisztes szimbólumát; valahányszor
levetette (hazatérés előtt), az a kínos érzés fogta el, mintha nem is lenne
rendesen felöltözve. Nagy gonddal kezelte öltözékét: még maga is vasalta.
Hivatalának tizenhat éve alatt egész sereg ilyen palástja volt, de egyiket sem
volt szíve eldobni, mikor elkopott, hanem szépen csomagolópapírba burkolta, és
eltette a hálószobaszekrény legalsó fiókjába.
A sekrestyés szép csendesen
foglalatoskodott, helyére tette a márvány keresztelőkút festett fafedelét,
helyretolt egy széket, melyet egy gyengélkedő öreg hölgynek hoztak oda, és
várta, hogy a lelkész kijöjjön a sekrestyéből, hogy összetakaríthasson, mielőtt
hazamegy. A pap már jött is a templomon keresztül, térdet hajtott a főoltár
előtt a padsorok előtt; de még reverendában volt.
A pap odáig ért a padsorok
között, hogy meg tudta szólítani a sekrestyést, anélkül, hogy hangját felemelte
volna, ami nem illett a szent helyen, és megállt.
- Foreman, kérem, jöjjön be a
sekrestyébe. Valami mondanivalóm van.
A pap Albert Edward előtt lépett
a sekrestyébe. Albert Edward kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy két
egyházi előljári is ott van. Nem látta bejönni őket. Mindkettő szíves
bólintással üdvözölte.
- Jó napot, Mylord. - Jónapot,
uram - köszönt nekik.
Mindkettő idősebb úr volt, és
körül-belül azóta lehettek egyházi elöljárók, mióta Albert Edward sekrestyés
volt.
Tiszteletteljesen, de nem
alázatosan állt előttük. Magas, szikár, komoly és méltóságteljes ember volt.
Hercegnek ugyan nem nézte az ember, de olyan benyomást keltett, mint az a
régivágású színész, aki mindig hercegeket alakít. Tapintattal,
jellemszilárdsággal és magabiztossággal rendelkezett. Fedhetetlen jellemű ember
volt.
A pap gyorsan belekezdett.
- Foreman, kissé kellemetlen
dolgot kell közölnünk. Sokéves szolgálata alatt, őlordsága és a tábornok úr is
osztozik ebben a nézetemben, mindenki megelégedésére végezte kötelességét.
A két egyházi elöljáró bólintott.
- A minap azonban, rendkívül
furcsa körülmény jutott tudomásomra, és kötelességemnek éreztem, hogy közöljem
az elöljáró urakkal is. Legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy maga nem tud
írni és olvasni.
A sekrestyés arca a zavar
legkisebb jelét sem árulta el.
- Az ön elődje tudta ezt, uram -
válaszolta. - Azt mondta, hogy mit sem számít. Mindig azt mondta, nincs ínyére,
hogy mennyire túlzásba viszik manapság a műveltséget.
- Ilyet még nem hallottam -
kiáltotta a tábornok. - Csak nem akarja azt mondani, hogy tizenhat éve
sekrestyés ebben a templomban, és nem tud írni és olvasni?!
- Nos, Foreman, megtárgyaltam az
ügyet ezzel a két úrral, és ők egyetértenek velem abban, hogy ez így
tarthatatlan. Ilyen intézményben, mint a Neville téri Szent Péter-templom, nem
tarthatunk olyan sekrestyést, aki nem tud írni-olvasni.
Albert Edward sovány, fakó arca
kipirult, izgatottan topogott, de nem válaszolt.
- Értsen meg, Foreman, nincs
kifogásom maga ellen. Nagyon jól végzi munkáját; a legjobb véleménnyel vagyok
jelleméről és képességeiről; de nincs jogunk vállalni a felelősséget, hogy
sajnálatos tudatlansága miatt bármilyen baj történjék. Ez nemcsak óvatosság,
hanem elvi kérdés is.
- Nem tudná megtanulni, Foreman?
- kérdezte a generális.
- Nem, uram, attól tartok, hogy
nem tudnám, már nem. Uram, megértem. Örömmel fogom benyújtani lemondásomat,
mihelyt mást talál helyettem.
Amikor Albert Edward megszokott
udvariasságával becsukta a templomajtót, a pap és a két előljáró mögött,
összeroppant az a rendíthetetlenül méltóságteljes magatartás, amellyel a rámért
csapást fogadta, és ajka megremegett. Lassan visszament a sekrestyébe, és külön
fogasára felakasztotta sekrestyési palástját. Felsóhajtott, amikor a látott
nagy temetésekre és elegáns esküvőkre gondolt. Mindent szépen rendbetett, felvette
kabátját, fogta a kalapját, és lassan végigment a templomon. A templomajtót
bezárta maga mögött. Átballagott a téren, de úgy elmerült gondolataiban, hogy
eltévesztette az utcát, mely egyenesen hazavitte volna, ahol már várta a jó
erős tea; másik utcába fordult be. Lassan ment. Nehéz volt a szíve. Nem tudta,
mitévő legyen. Nem volt kedve visszatérni cselédsorba, miután oly sokáig a maga
ura volt - mert akármit mond is a pap meg az előljáró, ő volt az úr a Neville
téri Szent Péter-templomban -, már nem alázhatja meg magát annyira, hogy
cselédnek menjen. Félrerakott szép kis summa pénzt, de arra mégsem volt elég,
hogy megéljen belőle, hiszen évről évre drágult az élet. Nem hitte volna, hogy
valaha is ilyen gondjai lesznek.
Albert Edward nem dohányzott és
nem ivott, de azért szívesen lehörpintett vacsorához egy pohár sört, s amikor
fáradt volt, rágyújtott egy cigarettára. Most eszébe jutott, hogy egy
szippantás megnyugtatná, és mivel nem volt cigarettája, körülnézett, hogy hol
vehetne egy csomag Gold Flake-et. Sehol sem látott trafikot, és továbbment.
Hosszú utca volt, mindenféle üzlet akadt benne, de olyan egy sem, ahol
cigarettát árultak volna.
"Furcsa" - mondta
magában Albert Edward.
És hogy tévedés ne essék, újra
végigment az utcán. Nem, nem tévedett. Megállt, és elgondolkodva fel-alá
pillantott.
- Csak nem én vagyok az első, aki
erre jártában bagóra vágyik? - mondta. - nem volna rossz üzlet egy kis boltot
nyitni ebben a fertályban. Dohányáru és édesség.
Hirtelen összerezzent.
- Micsoda ötlet! - mondta. - Az
embernek akkor támadnak a legjobb ötletei, amikor a legkevésbé gondolná.
Megfordult, hazament, és
megteázott.
- Nem vagy valami beszédes ma
délután, Albert - jegyezte meg a felesége.
- Gondolkodok. - mondta.
Végiggondolta az egész dolgot,
alaposan meghányta-vetette; másnap végigment az utcán, és szerencsére egy kiadó
kis boltot is talált, amely éppen megfelelt. Huszonnégy órán belül kibérelte,
és amikor egy hónap múlva örökre búcsút mondott a Neville téri Szent
Péter-templomnak, Albert Edward Foreman már trafikos és újságárus volt. A
felesége szerint ez nagy lecsúszás volt a Szent Péter sekrestyése számára, de
Albert Edward azt felelte, hogy haladni kell a korral, ma már az egyház sem az,
ami volt, és ezután megadja majd a császárnak, ami a császáré. Albert Edwardnak
jól ment. Olyannyira, hogy egy éven belül eszébe ötlött: kivehetne még egy
másik üzlethelységet, és alkalmazottat fogadhatna. Keresett egy másik hosszú
utcát, ahol nem volt trafik, és amikor talált kiadó üzletet, kibérelte és
berendezte. Ez is bevált. Azután úgy vélte, hogyha két üzletet tud vezetni,
miért ne vezethetne hatot, és azon nyomban elkezdte London utcáit róni, és
mihelyt lelt egy hosszú utcát trafik nélkül, és benne kiadó üzlethelységet,
azonnal kivette. Tíz év során nem kevesebb, mint tíz trafikot szerzett, és csak
úgy dőlt hozzá a pénz. Minden hétfőn végigjárta a boltjait, összeszedte a heti
bevételt, és betette bankba.
Egy szép napon, amikor egy nagy
csomó bankót és egy nehéz zsák ezüstpénzt adott át, a pénztáros közölte, hogy
az igazgató szeretne beszélni vele. Bevezették a szobájába, és az igazgató
kezet nyújtott neki.
- Mr. Foreman, a bankszámlája
miatt akartam önnel beszélni. Tudja-e pontosan, hogy mennyit tesz ki?
- Pennyre nem tudom, uram; de
nagyot nem tévednék.
- A mai befizetést nem számítva,
több mint harmincezer fontja van. Ez túl nagy pénzletét ahhoz, hogy parlagon
hevertesse. Gondolom, jobban tenné, ha befektetné valamibe. Mindent elintézünk.
Ha legközelebb bejön, csak alá kell írnia az átutalást.
- Azt lehet - mondta Albert
bizonytalanul - de honnan tudjam, hogy mit írok alá?
- Nyilván tud olvasni - mondta az
igazgató kissé élesen.
Mr. Foreman lefegyverzően
mosolygott rá:
- Hát éppen ez az. Nem tudok.
Furcsán hangzik ugye: nem tudok írni-olvasni. A nevemet le tudom írni, de azt
is csak azóta, hogy üzletember vagyok.
Az igazgató úgy meglepődött, hogy
felugrott székéből.
- Csak nem akarja elhitetni
velem, hogy ezt a jelentős üzlethálózatot kiépítette, és összeszedett
harmincezer fontot anélkül, hogy írni és olvasni tudna? Uram isten, mi lett
volna magából, ha írni is tud?
- Megmondhatom, uram - mondta Mr.
Foreman kis mosollyal még mindig arisztokratikus arcán. - A Neville téri Szent
Péter-templom sekrestyése volnék.
(Róna Éva fordítása)
*
There had been a wedding that afternoon at St.
Peter's Church, and Edward Foreman still wore his verger's gown. He had been
verger for 16 years and liked his job. The verger was waiting for the vicar.
The vicar had just been appointed. He was a red-faced energetic man and the
verger disliked him. Soon the vicar came in and said: "Foreman, I've got
something unpleasant to say to you. You have been here a great many years and I
think you've fulfilled your duties quite satisfactorily here; but I found out a
most striking thing the other day. I discovered to my astonishment that you
could neither read nor write. I think you must learn, Foreman."
"I'm afraid I can't now, sir. I'm too old
a dog to learn new tricks."
"In that case, Foreman, I'm afraid you
must go."
"Yes, sir, I quite understand. I shall be
happy to hand in my resignation as soon as you have found somebody to take my
place."
Up to now Edward's face hadn't shown any signs
of emotion. But when he had closed the door of the church behind him his lips
trembled. He walked slowly with a heavy heart. He didn't know what to do with
himself. True, he had saved a small sum of money butit was not enough to live
on without doing something, and life cost more and more every year.
It occurred to him now that a cigarette would
comfort him and since he was not a smoker and never had any in his pockets he
looked for a shop where he could buy a packet of good cigarettes. It was a long
street with all sorts of. shops in it but there was not a single one where you
could buy cigarettes.
"That's strange," said Edward.
"I can't be the only man who walks along the street and wants to have a
smoke," he thought. An idea struck him. Why shouldn't he open a little
shop there? "Tobacco and Sweets." "That's an idea," he
said. "It is strange how things come to you when you least expect
it."
He turned, walked home and had his tea.
"You are very silent this afternoon,
Edward," his wif e remarked.
"I'm thinking," he said. He thought
the matter over from every point of view and the next day he went to look for a
suitable shop. And within a week the shop was opened and Edward was behind the
counter selling cigarettes.
Edward Foreman did very well. Soon he decided
that he might open another shop and employ a manager. He looked for another
long street that didn't have a tobacconist's in it and opened another shop.
This was a success too. In the course of ten years he acquired no less than ten
shops and was making a lot of money. Every Monday he went to all his shops,
collected the week's takings and took them to the bank.
One morning the bank manager said that he
wanted to talk to him.
"Mr. Foreman, do you know how much money
you have got in the bank?"
"Well, I have a rough idea."
"You have 30 thousand dollars and it's a
large sum. You should invest it." We shall make you out a list of
securities' which will bring you a better rate of interest' than the bank can
give you."
There was a troubled look on Mr. Foreman's
face. "And what will I have to do?"
"Oh, you needn't worry," the banker
smiled. "All you have to do is to read and to sign the papers."
"That's the trouble, sir. I can signmyname
but I can't read." The manager was so surprised that he jumped up from his
seat. He couldn't believe his ears.
"Good God, man, what would you be if you
had been able to read?!"
"I can tell you that, sir," said Mr.
Foreman. "I would be verger of St. Peter's church."
Somerset Maugham: A sekrestyés. The verger
Megjegyzések
Megjegyzés küldése