Ugrás a fő tartalomra

Maugham, trafik, sekrestye (szöveg komment nélkül)



Keresztelő volt délután a Neville téri Szent Péter-templomban, és Albert Edward Foreman még sekrestyési öltözékét viselte. Volt egy új palástja, de azt temetésekre és esküvőkre tartotta (a Neville téri Szent Péter kápolnát szívesen vették igénybe az előkelő körök ilyen szertartások céljaira) bő redői úgy meredeztek, mintha nem is posztóból, hanem örök bronzból öntötték volna; ezúttal csak a régebbit hordta. Palástját méltósággal viselte, mint hivatalának tisztes szimbólumát; valahányszor levetette (hazatérés előtt), az a kínos érzés fogta el, mintha nem is lenne rendesen felöltözve. Nagy gonddal kezelte öltözékét: még maga is vasalta. Hivatalának tizenhat éve alatt egész sereg ilyen palástja volt, de egyiket sem volt szíve eldobni, mikor elkopott, hanem szépen csomagolópapírba burkolta, és eltette a hálószobaszekrény legalsó fiókjába.
A sekrestyés szép csendesen foglalatoskodott, helyére tette a márvány keresztelőkút festett fafedelét, helyretolt egy széket, melyet egy gyengélkedő öreg hölgynek hoztak oda, és várta, hogy a lelkész kijöjjön a sekrestyéből, hogy összetakaríthasson, mielőtt hazamegy. A pap már jött is a templomon keresztül, térdet hajtott a főoltár előtt a padsorok előtt; de még reverendában volt.
A pap odáig ért a padsorok között, hogy meg tudta szólítani a sekrestyést, anélkül, hogy hangját felemelte volna, ami nem illett a szent helyen, és megállt.
- Foreman, kérem, jöjjön be a sekrestyébe. Valami mondanivalóm van.
A pap Albert Edward előtt lépett a sekrestyébe. Albert Edward kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy két egyházi előljári is ott van. Nem látta bejönni őket. Mindkettő szíves bólintással üdvözölte.
- Jó napot, Mylord. - Jónapot, uram - köszönt nekik.
Mindkettő idősebb úr volt, és körül-belül azóta lehettek egyházi elöljárók, mióta Albert Edward sekrestyés volt.
Tiszteletteljesen, de nem alázatosan állt előttük. Magas, szikár, komoly és méltóságteljes ember volt. Hercegnek ugyan nem nézte az ember, de olyan benyomást keltett, mint az a régivágású színész, aki mindig hercegeket alakít. Tapintattal, jellemszilárdsággal és magabiztossággal rendelkezett. Fedhetetlen jellemű ember volt.
A pap gyorsan belekezdett.
- Foreman, kissé kellemetlen dolgot kell közölnünk. Sokéves szolgálata alatt, őlordsága és a tábornok úr is osztozik ebben a nézetemben, mindenki megelégedésére végezte kötelességét.
A két egyházi elöljáró bólintott.
- A minap azonban, rendkívül furcsa körülmény jutott tudomásomra, és kötelességemnek éreztem, hogy közöljem az elöljáró urakkal is. Legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy maga nem tud írni és olvasni.
A sekrestyés arca a zavar legkisebb jelét sem árulta el.
- Az ön elődje tudta ezt, uram - válaszolta. - Azt mondta, hogy mit sem számít. Mindig azt mondta, nincs ínyére, hogy mennyire túlzásba viszik manapság a műveltséget.
- Ilyet még nem hallottam - kiáltotta a tábornok. - Csak nem akarja azt mondani, hogy tizenhat éve sekrestyés ebben a templomban, és nem tud írni és olvasni?!
- Nos, Foreman, megtárgyaltam az ügyet ezzel a két úrral, és ők egyetértenek velem abban, hogy ez így tarthatatlan. Ilyen intézményben, mint a Neville téri Szent Péter-templom, nem tarthatunk olyan sekrestyést, aki nem tud írni-olvasni.
Albert Edward sovány, fakó arca kipirult, izgatottan topogott, de nem válaszolt.
- Értsen meg, Foreman, nincs kifogásom maga ellen. Nagyon jól végzi munkáját; a legjobb véleménnyel vagyok jelleméről és képességeiről; de nincs jogunk vállalni a felelősséget, hogy sajnálatos tudatlansága miatt bármilyen baj történjék. Ez nemcsak óvatosság, hanem elvi kérdés is.
- Nem tudná megtanulni, Foreman? - kérdezte a generális.
- Nem, uram, attól tartok, hogy nem tudnám, már nem. Uram, megértem. Örömmel fogom benyújtani lemondásomat, mihelyt mást talál helyettem.
Amikor Albert Edward megszokott udvariasságával becsukta a templomajtót, a pap és a két előljáró mögött, összeroppant az a rendíthetetlenül méltóságteljes magatartás, amellyel a rámért csapást fogadta, és ajka megremegett. Lassan visszament a sekrestyébe, és külön fogasára felakasztotta sekrestyési palástját. Felsóhajtott, amikor a látott nagy temetésekre és elegáns esküvőkre gondolt. Mindent szépen rendbetett, felvette kabátját, fogta a kalapját, és lassan végigment a templomon. A templomajtót bezárta maga mögött. Átballagott a téren, de úgy elmerült gondolataiban, hogy eltévesztette az utcát, mely egyenesen hazavitte volna, ahol már várta a jó erős tea; másik utcába fordult be. Lassan ment. Nehéz volt a szíve. Nem tudta, mitévő legyen. Nem volt kedve visszatérni cselédsorba, miután oly sokáig a maga ura volt - mert akármit mond is a pap meg az előljáró, ő volt az úr a Neville téri Szent Péter-templomban -, már nem alázhatja meg magát annyira, hogy cselédnek menjen. Félrerakott szép kis summa pénzt, de arra mégsem volt elég, hogy megéljen belőle, hiszen évről évre drágult az élet. Nem hitte volna, hogy valaha is ilyen gondjai lesznek.
Albert Edward nem dohányzott és nem ivott, de azért szívesen lehörpintett vacsorához egy pohár sört, s amikor fáradt volt, rágyújtott egy cigarettára. Most eszébe jutott, hogy egy szippantás megnyugtatná, és mivel nem volt cigarettája, körülnézett, hogy hol vehetne egy csomag Gold Flake-et. Sehol sem látott trafikot, és továbbment. Hosszú utca volt, mindenféle üzlet akadt benne, de olyan egy sem, ahol cigarettát árultak volna.
"Furcsa" - mondta magában Albert Edward.
És hogy tévedés ne essék, újra végigment az utcán. Nem, nem tévedett. Megállt, és elgondolkodva fel-alá pillantott.
- Csak nem én vagyok az első, aki erre jártában bagóra vágyik? - mondta. - nem volna rossz üzlet egy kis boltot nyitni ebben a fertályban. Dohányáru és édesség.
Hirtelen összerezzent.
- Micsoda ötlet! - mondta. - Az embernek akkor támadnak a legjobb ötletei, amikor a legkevésbé gondolná.
Megfordult, hazament, és megteázott.
- Nem vagy valami beszédes ma délután, Albert - jegyezte meg a felesége.
- Gondolkodok. - mondta.
Végiggondolta az egész dolgot, alaposan meghányta-vetette; másnap végigment az utcán, és szerencsére egy kiadó kis boltot is talált, amely éppen megfelelt. Huszonnégy órán belül kibérelte, és amikor egy hónap múlva örökre búcsút mondott a Neville téri Szent Péter-templomnak, Albert Edward Foreman már trafikos és újságárus volt. A felesége szerint ez nagy lecsúszás volt a Szent Péter sekrestyése számára, de Albert Edward azt felelte, hogy haladni kell a korral, ma már az egyház sem az, ami volt, és ezután megadja majd a császárnak, ami a császáré. Albert Edwardnak jól ment. Olyannyira, hogy egy éven belül eszébe ötlött: kivehetne még egy másik üzlethelységet, és alkalmazottat fogadhatna. Keresett egy másik hosszú utcát, ahol nem volt trafik, és amikor talált kiadó üzletet, kibérelte és berendezte. Ez is bevált. Azután úgy vélte, hogyha két üzletet tud vezetni, miért ne vezethetne hatot, és azon nyomban elkezdte London utcáit róni, és mihelyt lelt egy hosszú utcát trafik nélkül, és benne kiadó üzlethelységet, azonnal kivette. Tíz év során nem kevesebb, mint tíz trafikot szerzett, és csak úgy dőlt hozzá a pénz. Minden hétfőn végigjárta a boltjait, összeszedte a heti bevételt, és betette bankba.
Egy szép napon, amikor egy nagy csomó bankót és egy nehéz zsák ezüstpénzt adott át, a pénztáros közölte, hogy az igazgató szeretne beszélni vele. Bevezették a szobájába, és az igazgató kezet nyújtott neki.
- Mr. Foreman, a bankszámlája miatt akartam önnel beszélni. Tudja-e pontosan, hogy mennyit tesz ki?
- Pennyre nem tudom, uram; de nagyot nem tévednék.
- A mai befizetést nem számítva, több mint harmincezer fontja van. Ez túl nagy pénzletét ahhoz, hogy parlagon hevertesse. Gondolom, jobban tenné, ha befektetné valamibe. Mindent elintézünk. Ha legközelebb bejön, csak alá kell írnia az átutalást.
- Azt lehet - mondta Albert bizonytalanul - de honnan tudjam, hogy mit írok alá?
- Nyilván tud olvasni - mondta az igazgató kissé élesen.
Mr. Foreman lefegyverzően mosolygott rá:
- Hát éppen ez az. Nem tudok. Furcsán hangzik ugye: nem tudok írni-olvasni. A nevemet le tudom írni, de azt is csak azóta, hogy üzletember vagyok.
Az igazgató úgy meglepődött, hogy felugrott székéből.
- Csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezt a jelentős üzlethálózatot kiépítette, és összeszedett harmincezer fontot anélkül, hogy írni és olvasni tudna? Uram isten, mi lett volna magából, ha írni is tud?
- Megmondhatom, uram - mondta Mr. Foreman kis mosollyal még mindig arisztokratikus arcán. - A Neville téri Szent Péter-templom sekrestyése volnék.

(Róna Éva fordítása)
 *
 There had been a wedding that afternoon at St. Peter's Church, and Edward Foreman still wore his verger's gown. He had been verger for 16 years and liked his job. The verger was waiting for the vicar. The vicar had just been appointed. He was a red-faced energetic man and the verger disliked him. Soon the vicar came in and said: "Foreman, I've got something unpleasant to say to you. You have been here a great many years and I think you've fulfilled your duties quite satisfactorily here; but I found out a most striking thing the other day. I discovered to my astonishment that you could neither read nor write. I think you must learn, Foreman."

"I'm afraid I can't now, sir. I'm too old a dog to learn new tricks."

"In that case, Foreman, I'm afraid you must go."

"Yes, sir, I quite understand. I shall be happy to hand in my resignation as soon as you have found somebody to take my place."

Up to now Edward's face hadn't shown any signs of emotion. But when he had closed the door of the church behind him his lips trembled. He walked slowly with a heavy heart. He didn't know what to do with himself. True, he had saved a small sum of money butit was not enough to live on without doing something, and life cost more and more every year.

It occurred to him now that a cigarette would comfort him and since he was not a smoker and never had any in his pockets he looked for a shop where he could buy a packet of good cigarettes. It was a long street with all sorts of. shops in it but there was not a single one where you could buy cigarettes.

"That's strange," said Edward. "I can't be the only man who walks along the street and wants to have a smoke," he thought. An idea struck him. Why shouldn't he open a little shop there? "Tobacco and Sweets." "That's an idea," he said. "It is strange how things come to you when you least expect it."

He turned, walked home and had his tea.

"You are very silent this afternoon, Edward," his wif e remarked.

"I'm thinking," he said. He thought the matter over from every point of view and the next day he went to look for a suitable shop. And within a week the shop was opened and Edward was behind the counter selling cigarettes.

Edward Foreman did very well. Soon he decided that he might open another shop and employ a manager. He looked for another long street that didn't have a tobacconist's in it and opened another shop. This was a success too. In the course of ten years he acquired no less than ten shops and was making a lot of money. Every Monday he went to all his shops, collected the week's takings and took them to the bank.

One morning the bank manager said that he wanted to talk to him.

"Mr. Foreman, do you know how much money you have got in the bank?"

"Well, I have a rough idea."

"You have 30 thousand dollars and it's a large sum. You should invest it." We shall make you out a list of securities' which will bring you a better rate of interest' than the bank can give you."

There was a troubled look on Mr. Foreman's face. "And what will I have to do?"

"Oh, you needn't worry," the banker smiled. "All you have to do is to read and to sign the papers."

"That's the trouble, sir. I can signmyname but I can't read." The manager was so surprised that he jumped up from his seat. He couldn't believe his ears.

"Good God, man, what would you be if you had been able to read?!"

"I can tell you that, sir," said Mr. Foreman. "I would be verger of St. Peter's church."

Somerset Maugham: A sekrestyés. The verger

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Félelemmel és nagy örömmel futottak

Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse

Petőcz, kölcsönös, visszaható

A visszaható igéket tanítottam nyelvtanórán, ilyeneket, mint: mutatkoznak, találkoznak, ajánlkoznak, ölelkeznek, bezárkóznak, csókolóznak, védekeznek, érintkeznek, mosakodnak, marakodnak, törölköznek, kerget ő znek. Aki mutatkozik, az mutatja magát, aki törölközik, az törli magát, magyaráztam. Ezért visszaható. S csak azután tűnt fel (szégyenszemre így 25 év után), hogy a szavak fele egyáltalán nem visszaható. Találkoznak: ezek egymást találják meg, nem magukat. Ölelkeznek: ezek végképp nem magukat ölelik. Akkor hát a visszaható ige mellett tanítanunk kellene a kölcsönös igét is – mégsem szoktuk tanítani. A tankönyvekben nemigen szerepelnek, az internet, ami mindenből tízezret-húszezret dob ki, ha rákeresünk, a kölcsönös igét mindössze 26 helyen látja, s azok nagy része is redundáns. Hogy válhatott ennyire általánossá a visszaható ige (4.600 találat!), s hogy kerülhetett ennyire háttérbe a kölcsönös? Talán úgy, hogy morfológiailag nincs köztük semmi különbség, s azt írja eg

Pynchon, internet, pályaudvar

Zeusz fedőnevű hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor felröppent   a hír, hogy a sokszor lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem vágynék újabbakra. Az USA-ban persze, ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a tanítási órákat is. De hát mi ezzel a baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbőv