What is a blog? Marcel Proust, in the last paragraph of his Time Regained likens aging to being perched on living stilts that keep on growing: „I realised that all this span of time had not only been lived, but I had at every moment to keep it attached to myself, it bore me up, I was poised on its dizzy summit, I could not move without taking it with me. I now understood why the Duc de Guermantes had tottered when he got up and wanted to stand erect—like those old Archbishops, whose only solid part is their metal cross—and had moved, trembling like a leaf on the hardly approachable summit of his eighty-three years, as though men were perched upon living stilts which keep on growing, until walking becomes difficult and dangerous and, at last, they fall.” Our blogs, with their more and more entries keep on growing exactly like Proust’s living stilts, and I consider them as new metaphores of our aging. At any time, when I look at a blog, I murmur the words of Tolstoy's hero, Ivan Ilyich: Respice finem!

2015. október 18., vasárnap

Víz, keresztelés, arany ember



Szívesen írnék a VÍZ szimbolikájáról, de félek, parttalanul szétfolyna a témám. Még szívesebben írnék a mai szent olvasmányban emlegetett KERESZTELÉS jelképiségéről, hogy miért fura ez a magyar fordítás olyan szövegekben, amelyek még a KERESZT előtt hangzottak el akár Jézus, akár Keresztelő János szájából. De még az is izgatna, miben más az angol CHRISTENING (még ez is jobb a kereszt emlegetésénél), mint a görög BAPTISZMOSZ (ami persze judaista közvetítéssel került át a kereszténységbe). És persze megérne egy misét az is, hogy miben volt más a zsidó megtisztulás-kultusz (lásd MIKWE), mint a Gangeszban, Eufráteszben, Nílusban való rituális purifikálódás.

Na de hogy ne folyjunk szét, inkább arról írnék, hogyan keresztelkedik meg a Balkán felől menekülő, muszlim hitű Timéa Az arany emberben. Jókai azt írja, elég nehezen, mármint nehéz az előzetes felkészítése. Merthogy Timéa semmit sem tud a keresztyén tanokról (protestáns szóalak illik a regényjelenethez), így hát nagy naivul olyan alapvetésekre kérdez rá, amire egy jólnevelt gyaur sose kérdezne, hogy pl. azzal fog-e feltámadni, aki a férje, vagy azzal, akit szeret. Maga a keresztelés viszont egyszerűen megy végbe, ahogy mindenki másnál is szokott, leszámítva, hogy felnőtt keresztelésről van szó, amelyre a Timár Mihállyal kötendő frigy ad alkalmat, pontosabban ahhoz szükséges ez az aktus. S ez teszi a jelenetet valójában érdekessé, mert hát Timéa, mint tudjuk, egészen más férjre készült, egészen más férfit szeret, s azzal, hogy hozzámegy Timárhoz, ezzel a váratlan pályamódosítással az egész addigi Timéát el kell temetnie, jó mélyre. És ez az a mozzanat, ami miatt nagyon is érdekesen kapcsolódik a jelenet a keresztény kereszteléshez, mert hát ez nem egyszerűen megtisztulás, mint a korábbi rítusokban, hanem egyben újjászületés is. Ha pedig újjászületés, akkor előzőleg ugyebár a korábbi énünknek meg kell halnia.

Timéa keresztelkedése tehát a keresztségben való újjászületés metonímiájaként is olvasható: meghal benne a régi ember, és megszületik az új ember. S ennek a meghalásnak – újjászületésnek az elválaszthatatlansága mintha az egész regényben a legszorosabb módon kapcsolódna össze a vízzel, a víz motívumával, messze túl a keresztelési jeleneten is. Valakinek mindig meg kell halnia ahhoz, hogy valaki újjászülethessen.

Rögvest a regény legelején az amúgy nagyon ügyes Timár beleesik a tajtékos Dunába, már-már elsiratják, de szerencsésen megmenekül, újjászületik. Az elszabadult malom magával rántja az ártalmatlan kiscicát is, a Szent Borbála utasai ellenben megmenekülnek, újjászületnek. Tépelődik is magában az érzékeny lelkű Timéa: „szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe?”. Nem sokkal később Teréza mama meséli: ült a Duna-parton, vízbe akarta ölni magát, de aztán inkább átkelt a túlpartra, s újjászületett a Senki szigetén (amihez persze meg kellett előzőleg halnia a férjének). Ali Csorbadzsit viszont csakugyan a Dunába temetik, s így menti meg saját halálával a leányát, hogy legalább ő újjászülethessen, s ne üldözzék tovább a hatóságok. A kincs is a víz alól jön elő, s az szüli újjá Timár életét. Emlegeti is a lázálmában: „Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélegzetedet, és imádkozzál. Amíg kibírod, hogy újra lélegzetet végy, én is kibírom oda alant. Csak az elsüllyedt hajóba megyek, annak a kabinjába.” Noéminek is meg kell fúlnia egy kicsit, hogy Mihály alant túlélhesse a fulladást. S ez a Mihály még a második újjászületését is a víznek köszönheti, a rianásnak, amelybe Krisztyán fulladt bele őhelyette – vagy ahogy a keresztelésre visszautalhatnánk, az ő nevében. „Lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül. S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül”. Egy ember arca mered rá, mégpedig azé az emberé, aki mostantól helyette lesz Timár Mihály. Aki átvette tőle az addigi lényét, továbbviszi a hullámsírtól egészen a szilárd sírig, hogy a másik meg névtelenként születhessen újjá, s kezdhessen végre csakugyan új életet a szigeten. Figyeltünk, ugye? Lehajolt, ahogy az édesanyjához. Aki megszüli, s aki most újraszüli őt. A víz már csak ilyen – legalábbis Jókainál.

Na persze mindez csak egy fontos megszorítással érvényes: teljesen azért senki sem születik újjá. Timéa a leghűségesebb feleség, de azért továbbra is Kacsukát szereti. Timárt milliomosként szüli újjá a Duna kincse, de azért akkor érzi jól magát, ha fúr farag, meg túrja a földet. Meg amikor Krisztyán halála szülte újjá, akkor is azért levelezget még a régi világgal. Úgy látszik, a víz meg a keresztség csak részben szül újjá minket, s a levetett barbár még újra meg újra utánunk üzen odaátról. Kell majd még egy harmadik újjászületés is, hogy végleg elfelejtsük a régit - hogy aztán az vízzel megy-e majd, vagy tűzzel, meglátjuk.
 Jókai Mór: Az arany ember

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése