Létezik a világhálón egy nagyon
izgalmas honlap, a gyakorikérdések.hu. Itt láthatja a tanár, mi megy át abból,
amit tanít. A honlap ugyanis a vak vezet világtalant életelvre épül: amit te
nem tudsz, elmondom én, s amit én nem tudok, megtudhatom tőled. Néha persze
egyik fél sem tudja, amit tudni kellene, sokszor viszont nagyon is helyes és
igényes a válasz, s mindenki boldog. Ezen a honlapon tette föl valaki – nyilván
egy elgyötört gimnazista – még 2009. január 10-én (ráadásul este tízkor!) a
kérdést: mit jelent Radnótinál ez a sor: „a házfalakról csorgó vöröslő
fájdalom”. Egyik válasz viccesebb, mint a másik (még azon az éjszakán heten is
a kérdező segítségére siettek), még viccesebb azonban, hogy maga a vers eleve
is ugyanezt kérdezi: „mit jelent a … vöröslő fájdalom”. Leghelyesebben tehát
azt válaszolhattuk volna a kérdezőnek: ne akard tudni, nem kell tudnod, mondd
meg inkább a tanárodnak, hogy Radnóti se tudja, mit jelenthet ez neked, ő csak
azt tudja, mit jelent neki, sőt éppen ezt a nem-tudhatod-dolgot magyarázza az
egész szöveg, mégpedig elég hosszasan, majdhogynem szájbarágósan. Na persze nem
véletlen, hogy a gimnazista pont ezt a sort nem értette. Lássuk csak be, hogy
az amúgy nagyon is didaktikus (és ettől persze még nagyon is nagyszerű) vers ezen
a ponton bizony hány egy bukfencet. Valószínűleg úgy kellene értenünk: mit
jelent a házfalakon az alkonyi vörös – s ez lenne a költő válasza: nekem a
fájdalmat jelenti. Másnak esetleg érzéki izgalmat jelent: jön az éjszaka, jön a
szerelem órája. Vagy épp a megpihenést: hamarosan kinyújtóztathatom a
tagjaimat. Pilinszkynek például a „világvégi üres kutyaólat” jelenti az alkony
vöröse, a vesztőhely édességét, örömét, a forró semmit, ilyesmiket. Radnóti
azonban valahogyan négyzetre emeli a „mit jelent” kérdését, mert nála már eleve
a fájdalom csorog a házfalakról, és nem egyszerűen a vörös; nála már eleve
megtörtént a jelentéssel való felruházás, s ezután kérdezi meg (miután már meg
is válaszolta), hogy mit jelent ez az egész. Mint aki véletlenül kibökte a megoldást
(x = fájdalom), miközben épp fel akarta tenni a kérdést (x = ?).
Na persze több másik verssoron
is fennakadhatott volna a
gyakorikérdések.hu gimnazistája, például ezen: „és ott a park, a régi szerelmek
lábnyoma”. Mert hát ebben is egy bukfencet, vagy mondjuk szebben: egy négyzetre
emelést láthatunk. Mert az világos ugyan, hogy a park a hajdani szerelem
helyszíne volt, s így annak metonímiája (x = csókolózás), amely metonimikus
jelentés szintén csak neki, a beszélőnek létezik, s a pilótának, a külföldinek,
az olvasónak nyilván nem. Az viszont már itt is dupla csavar, hogy ennek a
metonímiának (a parknak), s azon túl az összes metonímiának, magának a
mindenkori „valamire utaló valaminek” egy metaforája is meglapul a sorban. Mert
hát a „lábnyom” pontosan ennek, az önmagán túlmutató jelnek s egyben az ember
jelértelmező, jelentést tulajdonító agyműködésének a metaforája. Ahogyan egy
lábnyom Winnetounak mást jelenthet, mint Old Shatterhandnek, Poirot-nak mást,
mint Hastingsnek, úgy jelent mást és mást a park nekünk és Radnótinak, vagy az
alkonyi vörös a hazafinak és az ellenséges pilótának, és így tovább. Ezért egy
kicsit sajnálatosnak is tartom, hogy a vers szívet melengető hazafias vallomása
annyira kizárólagos olvasattá vált, mert ezzel sajnos kissé észrevehetetlenné
is teszi, hogy ugyanez a mű egyben egy nagy elemzés is a világ dolgainak
„lábnyom” mivoltáról, s arról, hogy hogyan működnek a jelek és a jelentések, s
hogy miért nem olyan egyszerű megkérdezni a magyarórán: „mit jelent ez a sor”.
Mert hát még hosszan sorolhatnánk, hányféleképpen veszi elő a költő a
szemiotikai témát szinte minden sorában: egyszer a bokor nevével (ezúttal az
y-t ismeri a pilóta s az x-et nem), másutt azzal, hogy a táj mást jelent A-nak
és mást jelent (vagyis semmit sem jelent) B-nek, vagy épp azzal, hogy egyszer
majd jelt ír hazánkra a béke ujja (s e jelben győzni fogunk) vagy hogy épp a
sötétségtől remél menedéket a beszélő, amely elfedi a jeleket, eltünteti a
lábnyomokat, s így nem bukkanhatnak majd a nyomunkra a bombázók meg a
különítményesek. Márpedig ha teljes mélységében megértenénk a szemiotikus
Radnótit, többé nem kérdeznénk olyat hányavetin az órán, hogy mit jelent a „kik
mennek az úton” sor. Mert ha a diák számára ez az erőltetett meneteket jelenti,
hát én aligha mondhatom rá, hogy tévedés. S ha a másiknak nem jelenti azt,
ugyan milyen alapon kifogásolhatnám? S miközben így tétováznánk és
bizonytalankodnánk az órán, talán épp ebben a tétova bolyongásban válnának
jelfejtővé, jelentésalkotóvá a diákok, mint valami osztálykiránduláson, ahol
egymásnak tűzik ki a tájékozódási pályát.
Mert hiszen épp ez lenne a cél: hogy a világ jelentésekkel teli erdő
legyen nekik, ne pedig olyan, amin épp csak átszaladunk, mert a fák nevét se
tudjuk, a bokrok sem emlékeztetnek semmire, a padon sem csókolóztunk. Lássák a
szimbólumokat, lássák a lábnyomokat, lássák, hogy amit tesznek, mondanak,
mozdítanak, az mind valami mást is jelent. Lássák, amit Baudelaire mond:
„L'homme y passe à travers des forêts de symboles”. Jelképek erdején át visz az
ember útja.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom
Megjegyzések
Megjegyzés küldése