Mindannyian klasszikus toposzként
tanítjuk a magyarórán a temetetlenség motívumát. Antigoné élete árán is
eltemeti a bátyját, Priamosz a frontvonalon átkelve könyörög Akhilleusznak,
hogy megadhassa fiának a végtisztességet, Tóbiás apja a törvénnyel dacolva is rendre
eltemeti a kivégzetteket. Új elemként kerülhet a felsorolásba az ünnepelt
vadonatúj film, amelyben még az auschwitzi körülmények közt is méltó búcsúztatót
akar tartani fiának az amúgy emberségéből rég kivetkőzött (kivetkőztetett) apa.
Érdekes ellenpélda egyébként Zrínyi négysorosa, amely viszont egyáltalán nem ragaszkodik az emberi
temetéshez, hanem az égi végtisztességre apellál: „Befed ez a kék ég, ha nem
fed koporsó…”
Mitől ilyen erős ez a motívum?
Hát nem mindegy annak a halottnak, mi történik a porhüvelyével? Talán a
laterális gondolkodás van a hátterében, itt is valami ilyesmiről
lehet szó. Ha tehetetlenné válunk egy problémamegoldás során (nem tudjuk a
feladványnak megfelelően kirakni a gyufaszálakat), segíthet a laterális
oldallépés: vonjunk be egy harmadik dimenziót, gondolkodjunk térben a síkbeli
megoldáskeresés helyett! Igen, a gyász is hasonlóra késztet bennünket. Végképp
tehetetlenné váltunk, s épp abban az ügyben, amelyet százszor és ezerszer
fontosabb lett volna megoldanunk, mint a vállalati nehézséget vagy a gyufák
kirakását. Semmit sem tehetünk, a halál erősebb nálunk, s az emberi elme mégis
tenni akar valamit, ki akar törni a csapdából, a tehetetlenség elviselhetetlen
verméből – s megrendezi a temetést, megadja a végtisztességet. Új dimenziót von
be a gondolkodásába: a földöntúlit.
Másféle laterális gondolkodásra
hoz példát David Grossman A világ végére című regényében.
Főszereplője Ora, az ötvenes éveiben
járó zsidó asszony, akinek fiát, Ofert ismét a frontra szólították, s az asszony már végképp nem
tudja elviselni a várakozást, s hogy bármelyik percben megjöhetnek az
értesítőemberek a halálhírrel. A végső összeomlás határán elhatározza, hogy
elmegy otthonról, nem vár az úgyis megmásíthatatlanra. Maga mellé veszi hajdani
szerelmét, Ofer természetes apját, s vele, Avrammal indul valami egészen
abszurd gyalogtúrára, az őrületből fakadó őrült kirándulásra.
A terv már csak azért is abszurd,
mert Avram járni is alig tud, nem hogy gyalogtúrázni. Még a korábbi háborúban
összetörték testét-lelkét, amikor elfogták és megkínozták őt az egyiptomiak, s
azóta is csak tovább hanyatlott az állapota önpusztító-begubózó, tudathasadásos
életvitele nyomán. És mégis magával vonszolja őt Ora:
„Aztán mint egy hatalmas dugót, áthúzta Avramot
az előszobán, és becsapta maga mögött az ajtót. A sötét lépcsőházban sarkával
tapogatta ki a lépcsőfokok élét. Avram megint azt dünnyögte, hogy hagyja békén,
és magában Ora normalitásáról értekezett. Aztán újra rákezdte a horkolást, és
nyálát Ora karjára csurgatta. Ora a foga közé szorítva vitte a nejlonzacskót
Avram altatóival. És fogkeféjével, amit a komód tetejéről markolt fel. S már
megbánta, hogy valami ruhát nem hozott el neki. A nejlonzacskón és összeszorított
fogán keresztül egyfolytában morgott Avramnak, így küzdött, hogy valamicskét
ébren tartsa, visszahúzza a sötétség torkából. Amely már elnyelni készült. Ora
lihegett, mint egy kutya, lába reszketett. Igyekezett előírásosan csinálni,
magában mondogatta, mint egy különösen bonyolult kezelés közben: négyfejű
combizom megnyúlik, farizom összehúzódik…”
Miért kell az asszonynak ez a halálos kirándulás,
és miért kell neki még Avram is ehhez? Talán azért is, hogy visszahozza az
életbe ezt a tetszhalottat, ha már a fiát nem mentheti meg a haláltól. De még
inkább azért, mert egy fura hit vesz erőt rajta: addig kell folyamatosan
beszélnie-mesélnie a fiáról, emlékeket, történeteket, ezt-azt, ami az eszébe
jut, amíg túl nem éli a háborút. Mintha Mózes története éledne újra a Kivonulás
17,11-es részéből: amíg a magasba emeli a kezét, és imádkozik, addig az
izraeliták győznek, de amint leengedi a karjait, máris elbuknak. Avramra
olyasformán van szükség, ahogyan ott Mózes segítőire: ott hogy tartsák a
karját, itt hogy segítsék Orát az emlékidézésben.
És Avram segíti is. Lassan hajlandó magára venni
az apaság terhét és fájdalmát, amit mindeddig – magát óva a szenvedéstől –
elhárított. S Ora beszél és mesél, felidéz és elmond mindent Oferről, amíg
járják a maguk abszurd útját, mint két vén bolond, mint két kivénhedt hippi,
mint két eszelős, tán bolondok házából szabadult agg. Groteszk vándorlásuk
mélypontja, amikor egy kiéhezett kutyafalka támad rájuk:
„A kutyák lassú ügetésbe kezdenek körülöttük. Ora
lázasan keresi az aranysárgát. Meg kell találnia. Sorra veszi a kutyákat, mint
gyöngyöket a gyöngysoron. Megvan. Ott rohan a többivel. Orában lelohad a
remény: most a szuka pofája is ádáz, szája nyitva, szemfoga látszik. Szürke
villanás, s vádli tájon valami belekap a nadrágszárába. Ora rémülten ugrik
egyet, nem néz semerre, csak rúg. Eltalál valamit, úgy érzi, lábfeje majdnem
leszakad. Egy piszkos, sáros korcs szörnyen felvonyít, elfut, s tisztes
távolból sebét nyalogatja. Avram magas és torz, nyüszítő hangokat hallat, nem
szavakat, csak kifacsart szótagokat, mint mikor hány az ember, s Ora arra
gondol, ha gyorsan véget nem ér ez az összecsapás, Avram az eszét veszti. Ebben
a pillanatban Avram lesújt a bottal, Ora combjához egész közel, s egy tátongó
lyuk marad a nyomában. Újabb vad suhintás, melyet hánytató hang követ, valami
reccsen, valaki reccsen, aztán nyöszörögve menekül, mellső lábain húzva a hátsó
kettőt…”
Kerülhettek volna ennél megalázóbb helyzetbe? Egy
husánggal, rúgásokkal, puszta kézzel védekezni a kóbor kutyák falkája ellen? S
ők mégis folytatják az eszelős vándorlást, és szövik tovább az Oferről szóló
történeteket. A laterális gondolkodás gesztusa ez is: nem tehetek semmit,
holott bármit megtennék érte, teszek hát valami olyat, ami egy másik
dimenzióban talán mégis védőhálót von a fiam fölé. Beszélek, beszélek róla, s
hiszek benne, hogy ez életben fogja tartani. Olyan ez, mint az Iliászban
Aineiász sebesülésének jelenete. Anyja, Aphrodité hozzásiet, mit sem törődve a
repkedő dárdákkal (s azzal hogy istennőként ő maga is megsebesül), s ha mást
nem is tehet hirtelenjében, egyelőre beéri azzal, hogy betakarja Aineiászt,
mint valami klasszikus anyuka a klasszikus kisgyerekét:
„Most átfonta
fehér karjával jó fiusarját
S ráboritotta
elől tündöklő leple redőjét
Védelemül,
nehogy őt egy gyorscsikajú danaosz hős
Megdárdázza a
mellén, és elorozza a lelkét…”
Eltemetni, eltakarni, befedni, betakarni: nem
valami egy tőről fakadó gesztus-sor ez? Nem ugyanaz a mozzanat rejlik benne,
ami az eltemetésben? Az angolban mindenesetre ezt is, azt is kifejezi a „cover”
ige: betakarni, leteríteni, befedni, elfedni, fedezni, és főleg: megvédeni!
Valami ilyesmit tesz Ora is, amikor az emlékezés
végtelen fonalát gombolyítva köpenyt vagy fátylat akar szőni ebből a
végtelenített emléksorozatból, talán a Párkák fonalából, a mese fonalából, a
beszélgetés elszakíthatatlan fonalából, hogy örök Aphroditéként azt borítsa
távol harcoló fiára, ha már mást nem tehet. Hogy laterális gondolkodásával mégiscsak
cselekedhessen abban a helyzetben, amelyben egyetlen szülő sem cselekedhet, s
hogy ott is megvédje a fiát, ahol nem lehet vele, s ahol semmi sem védheti meg.
– Tudjuk az író életrajzából, hogy a valós életben gyengének bizonyult az emlékezésből szőtt lepel. Mire
Grossman befejezte a regényét, meghozták a fia halálhírét.
*
As
far as today I have had – as a teacher of literature – threee standard examples
for the theme of denied burial. They are: Antigone, Iliad (Book 24) and Book of
Tobias. Both Antigone and King Priam were willing to die in order to honor the
dead, and Tobit is threatened with death for burying the executed, too. Now I
have to expand my list: the fourth is the new movie, Son of Saul, in which the
protagonist wants to honor his dead son in Auschwitz.
I think,
the power of these stories is rooted in the power of the ancient human gesture
of burial. Not only in forbidden burial, but in burial in general. Also in its
natural form, in the power of ordinary burial. And I think, this gesture is a
central example for the phenomenon named „lateral thinking”.
What
is lateral thinking? Solving problems through an indirect and creative
approach. E.g. when you have to place some matches according to a given
instruction, but you can’t, you must open a new dimension, and you must discover
the space beyond the plane. Burial is a similar method: we cant do anything for
our beloved dead, we experience the sense of profound helplessness, and finally
we open - with a lateral step of thinking - a new dimension, and go through the
ritual procedure, thus breaking out from the trap of inability.
Another method of
lateral thinking is shown in David Grossman’s novel: „To the End of the Land”. Its
protagonist is a jewish woman in her fifties, Ora. Her adult son, Ofer is
summoned to an army operation, and she – day by day - worries about receiving
notice of Ofer's death. When she can’t bear the fear and the sorrow any more,
she decides to leave her flat, to leave her town, to leave her watchpost and her
whole life, and she want to find an escape in setting out for a trek across the
countryside. It’s a lateral act of thinking: thus she can’t get the notice. But
later she find another way of escape, too.
She has an old and
ill friend, Avram, who was her lover before decades: he fathered Ofer, but
there was no connection between them over the years. Avram was captured in the
Yom Kippur war, and suffered endless torture at the hands of his arab captors.
Later he was rescued, but he remained destroyed, became inexpressive, self-diminishing
and undead. Ha wanted to die but he couldn’t: that’s also a variant of denied
burial. Now Ora force him to join her to the trek, she don’t mind Avram’s
protest, and she is carrying Avram down the steps like a heavy luggage or a
dead body. An attempt to restore Avram to life. And a lateral step of thinking:
while I can’t save my son, I will save his father. The young perhaps must die
and the old perhaps will resurrect: a stange paradox of life.
„Then she pulled him
through the doorway like a huge cork and slammed the door shut. In the dark stairwell she searched for the edge of the step
with her heel. He mumbled again for her to leave him alone and expressed
certain opinions about her sanity. Then he went back to snoring and a strand of
his saliva dribbled down her arm. In her mouth she held the plastic bag with
his sleeping tablets and toothbrush, which she’d
grabbed from the top of a bureau, and she was already regretting not having
taken some clothes for him. Through the plastic bag, with gritted teeth, she
spoke and grunted at him, fighting to awaken him, to pull the edge of him out
of the dark mouth that was swallowing him up. She panted like a dog, and her
legs shook. She was trying to do it the right way, reciting to herself silently
as she did during a particularly complicated treatment: the quadriceps
extend, the gluteus contracts….”
But the crucial and more
important lateral act still remains to be done. There is another secret hope in
Ora’s soul. She thinks that she needs to talk and talk endlessly about Ofer,
and this way she will keep him safe. Her new and mystic faith is: as far as she
will talk about him, he will be alive. Just like in Exodus 17,11: As long as Moses is holding up his hands, the
Israelites will be winning, but whenever he lowers his hands, they will die.
Ora’s hands will be hold (literally) by Avram, that’s why he must join her. A
new and secularized, immanent way of praying: to talk about our beloved in
danger, and to cover him with the veil of our verbalized attention, just like
in the Iliad, where Aphrodite covers his wounded son with her veil, thus saving
him in the battle:
His danger views with anguish and despair,
And guards her offspring with a mother's care.
About her much-loved son her arms she throws,
Her arms whose whiteness match the falling snows.
Screen'd from the foe behind her shining veil…
Ora believes Ofer
will be safe under the „shining veil” of her words as long as she talks about
him. And she is talking and talking as they walk along the path through
Galilee. They hardly have any food, Ora’s body hurts from carrying Avram through
the fields, Avram is confused and claims to be at home. But they must keep
moving and cannot stay in any one place for too long. And miraculously Avram gets
better, and he follows Ora not only toward the path, but also toward her
strange „prayer”, and they trek together through the wilderness, as a strange
pair of old wayfarers, half-wit wanderers or aged hippies.
Their strange journey
touches its bottom when they are attacked by a pack of wild dogs in the desert,
and they nearly become the prey of them.
„The dogs break into
a slow trot around them. Ora feverishly searches for the golden one. She must
find her. She scans dog after dog like beads on a necklace. There she is,
running with them. Ora’s spirits fall: the bitch’s face is also sharp and
gaping now, and her cheeks are drawn up in a grimace that exposes her canines.
Gray lightning flashes, something seizes Ora’s pants from behind, at her calf,
and she jumps in horror and kicks out without seeing. She hits something, her
foot almost dismantled by the powerful pain, and a dirty, bedraggled mutt
screeches, runs away, and sits licking its wound at some distance. Avram emits
twisted, high-pitched sounds, not words but crushed syllables. She can almost
feel the shaky scaffolding of his soul, which he has worked so hard to erect,
collapsing because of this foolishness. Right at that moment he thrashes a
stick, very close to her thigh, and a gaping hole opens up in the circle. Then
comes another whistling blow, followed by a nauseating sound: something broken escapes with a whimper, pulling its rear body with its
two front legs…”
To fight with a wild
pack of dogs: what a humiliation! To fight by kicks, by a stick, by their bare
hands! A total loss of human dignity. And still they continue their trek, and
continue the strange prayer. That’s the central image of the novel for me: the
parents, who are far away from their son, who can’t help him any more, still murmur
their words and sentences like some kind of filaments, like the fibre of the
Moirai, like the thread of life - in order to weave from these filaments a robe
or a veil to cover their son with it in the battle. So Ora is the eternal
Aphrodite for me: the goddess covering her Aeneas. Unfortunatelly she isn’t
goddess, isn’t a deity, so she can weave her veil only from her memories. – It’s
another question, that the memory-veil wasn’t strong enough in the real life. The
son of David Grossman died when the novel was finished.
David Grossman: A világ végére
Megjegyzések
Megjegyzés küldése