Pynchon, internet, pályaudvar

Zeusz fedőnevű hajdani tanítványom ajánlotta figyelmembe Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Épp ezt olvastam, amikor felröppent  a hír, hogy a sokszor lesajnált Romániában minden tanuló tabletet kap. Na persze rögtön feltámadt bennem a savanyú a szőlő reflexe. Vagy talán nem is az? Talán tényleg jobb lenne tablet nélkül maradni? Érdekes módon az egészen más témájú regény is afelé taszított, hogy igen: jobb lenne. Épp elég ablak van már a házunkon, nem vágynék újabbakra.

Az USA-ban persze, ahol a regény játszódik, nem újdonság a tablet az iskolapadon. Szemtanú mesélte, hogyan csetelnek és szörfölnek az összes órán a diákok, igaz, nem Los Angelesben, ahová a cselekmény repít minket, hanem a másik parton, Miami környékén. Ott már nemcsak a délutáni tanulást ette meg a netezés, hanem a tanítási órákat is.

De hát mi ezzel a baj? – kérdezheti a modern világ híve. Mármint a netezéssel, aminek révén éppenséggel kitágul a látókörünk? Leginkább talán ennek a látókörbővülésnek a horizontális- extenzív jellege. Sok adat, sok ismeret, de egyik sem mély, egyik sem koncentrált. Nem tekintjük végig a folyamatokat, csak belekukkantunk, nem ásunk a mélyre, csak felszínes információkat kapunk. Kétségtelenül virágzik az ismeretszerzés, ezer és ezer új csatorna nyílik az egyének és a kultúrák között, az összehordott ismerethalom azonban széteső marad, szervetlen, a mozaik nemigen áll össze egésszé.

Valahogyan egyfajta zajszennyezésre hasonlít ez az egész internetes forgatag. Túl sok a jel, túl sok az inger, mintha egy hatalmas pályaudvarra költöztünk volna, s ott élnénk napi huszonnégy órában, a peronon, az otthoni zugunk helyett. Kiáltások, mondatfoszlányok a mozdonyok zaja, a visszhangzó hangosbemondó, a hordárok, az utasok, az érkezések és az indulások közlése, fények, villanások, és főleg a cúg, a huzat, s az átmenetiség érzése – ilyen pályaudvar-létre emlékeztet engem az internetbe költözöttség. Azt is hallom, amit nem akarok, s engem is lát boldog-boldogtalan, aki csak áthalad a csarnokon, maga is átmeneti és közszemlére kitett lényként. Hogy lehet egy pályaudvar zajában tanítani? Órát tartani? Sehogy. A diákok persze rengeteget tudnak a csarnokról, az utasok távoli országairól, a taxisokról és a hordárokról, no meg persze már a menetrendet is kívülről fújják. Esetleg a nyelvet és a kommunikációt is megtanulják ebben a bábeli zűrzavarban. Na de például el tudnak-e olvasni itt egy regényt? Ez már kevésbé valószínű.

Thomas Pynchon regénye, a beépített hiba 2009-ben jelent meg, de 1970-ben játszódik. Így hát az internettől elvakított világból tekint vissza egy internet nélküli világra. Ámbár éppenséggel felbukkan a regényében az internet is, nem is egyszer: egy bizonyos Arpanetet emleget, aminek csodájára járnak a Los Angeles-i emberek. Egyetemek számítógépeit köti össze a különös rendszer, és világ csodájára adatokhoz lehet hozzájutni a segítségével. Mégsem emiatt kapcsolnám a regényt az internet témájához.

Sokkal inkább az adatáradata miatt. Tele van nevekkel, mégpedig iszonyú mennyiségben, olyannyira, hogy egyik kritikusa ki is mondta: nem annyira regény ez, mint inkább egy Yellow Pages. Egy telefonkönyv. Egy szaknévsor. Nevek, arcok, adatok ezreit tartalmazza, tévésorozatok tucatjainak szereplőit sorolja fel, celebek, helyek, kocsmák és barátok százainak nevét rágja a szánkba, ha indokolja a sztori, ha nem. Ha nem találja a főhős a haverjait a kocsmában, azokat is hosszan elsorolja, akik nincsenek ott. S persze külön azokat, akik ott vannak – ha sem előtte, sem utána nem hallunk róluk egy szót sem, akkor is.

Ez az adatáradat teszi a szememben az internetes pályaudvar huzatos metaforájává ezt a regényt. A feldolgozhatatlan adatmennyiség, ami a lapjairól ugyanúgy zúdul ránk, ahogyan az internetről annak inputjai. Feldolgozhatatlanul, hacsak nem válunk mi is olyan processzorokká, amilyenek a gépeinkben vannak.

Van a regénynek egy kulcsjelenete, amikor a főhős, ez a Dokinak nevezett magánnyomozó megpróbálja kirakni a bűntény adat-darabkáiból a puzzle-t. Fényképeket néz, nagyítólencséken át, de hiába bámulja őket, egy idő után már csak a pixelek ezreit látja, s még kevésbé áll össze a nagy egész, mint annak előtte. Ekkor mondja a narrátor: 

"Doc elővette a lencsét és addig nézett minden képet, egyesével, míg szét nem hullottak apró színfoltokra. Olyan volt, mintha valami történt volna, mintha elért volna valamilyen határt. Olyan volt, mintha megtalálta volna az átjárót a múltba, méghozzá tárva-nyitva, őrizetlenül, mert hát nem is kellett őrizni. Nem kellett őrizni, mert eleve be volt építve a visszatérésnek ebbe a mozzanatába a kétség csillogó mozaikja. Valami olyasmi, amit Sauncho kollégái a biztosítási iparban beépített hibának neveznek."

Innét ered a regény címe is: Beépített hiba. Látjuk a világot, van rá szemünk, s mégis szétesik elmosódó színfoltokra, apró mozaikokra. Túl sok a pixel, túl sok a villogás, túl sok az adat. Túl sok az utas, túl sok az arc, túl sok a zaj a huzatos pályaudvaron.

S még egy adalék Pynchon és az internet kapcsolatához. Ő talán az egyetlen híresség, aki képes volt rá, hogy érdemben és szinte teljes körűen eltüntesse önön ikonográfiai kiterjedtségét az internetről. Lényegében ötven évvel ezelőtti képek vannak róla, semmi több. Hogy mennyire frusztrálja ezzel a pályaudvar népét, azt jól mutatja: újabban rekonstrukciós rajzokat készítenek róla, azt teszik közzé az arcképeként. A Simpson család pedig fejére húzott zsákkal ábrázolja a róla szóló epizódban. Elképesztően hatékony szabadságharcos.

*

In the U.S. it’s not a novelty, but it was a suprising piece of news in October to hear that the Romanian Minister of Education wants to introduce tablets in all schools around the country. So the new era of being a teacher is just around the corner. We have already lost the students’ afternoons, they can’t learn at home because of their online activities. Instead of doing homeworks and preparing for next day they spend their time sharing impressions in social medias or downloading movies. Now, next step is the liquidation of school lessons.

What’s the problem with the internet-based learning? And with internet-based way of life? It is a useful method for gathering information of all kind, but it is a horizontal-extensive way of learning instead of a vertical-intensive one. Through multi-tasking we huddle together eclectic pieces of a jigsaw, but it’s hard to see the holistic picture of a topic or the depth of a special question.

Internet doubtfully creates a prosperity of knowledge, and provide a link between people and cultures, but it also generates a kind of  noise pollution at the same time. Since appearing of internet our students and us, too, live in a large and noisy railway hall. Human voices, shouting, loudspeakers, noises of machines, porters, passengers, informations about arrivals and departures, lights, colours and drafty, interim feeling. Let’s imagine, how to take a lecture in such an echoing railway hall! It’s impossible. But our students will know a lot about the trains, the porters, the taxi-drivers and the passengers from faraway countries.

Thomas Pynchon’s novel, Inherent vice, was published in 2009 but it is set in 1970. So it is a flashback to an era without internet from an era dazzled by it. Yes, Pynchon’s world works without internet, although he shows us the very beginning of it. It is mentioned several times in the story, that the first computers of different universities are connected, and one can find datas by using this very-very new network, named „Arpanet”. But we have another reason to speak about Pynchon and the internet, and it’s not this appearence of the Arpanet in the pages of the novel. No, the connection is not so direct.

Instead, the connection may be the novel’s role as a model of our life in the drafty railway hall. Thousands of names in the story, thousands of faces, thousands of datas, dozens of TV-series, hundreds of celebrities, places, pubs and friends. So much names, that one of the critics says: this is not a novel but a Yellow Pages. Or an encyclopedia. Or the metaphor of the billions of datas of the internet.

There is a scene in the novel, when the protagonist tries to puzzle over the crime, and he is looking at some photographs. He uses lens. He sees a lot of pixels, billions of datas, still he can’t see anything as a whole.

„Doc got out his lens and gazed into each image till one by one they began to float apart into little blobs of color. It was as if whatever had happened had reached some kind of limit. It was like finding the gateway to the past unguarded, unforbidden because it didn't have to be. Built into the act of return finally was this glittering mosaic of doubt. Something like what Sauncho's colleagues in marine insurance liked to call inherent vice.”

This is the source of the novel’s title, too: Inherent vice. We can see the world around us, still we can’t find the gateway to it. It floats apart into little blobs of color. It becomes a glittering mosaic. Too many datas. Too many pixels. Too many passengers and voices in the drafty railway hall. Too many inputs from the internet.

And finally one more addition to the relation of Pynchon and the internet. Perhaps he is the only famous person who was able to eliminate his own iconographic presence from the net. His only photos are 50 years old, no newer one. And this is a great frustration for the generation of the railway hall. The wildest attack against the hidden Pynchon: a portal made a phantom-portrait of him. And the other one: he appears in the Simpson family series, too, with a sack on his head. He is a really efficient freedom fighter.

Thomas Pynchon: Beépített hiba

Részletek a regényből