1. Mióta kettéhasadt országunkban már a nyereség is csapás és a gyógyulás is fertő, azóta egy Nobel-díjjal is csak úgy lehet az értelmiségi, hogy vagy négyzetre emelt sznobizmussal söpri félre, mondván, úgyis politikai irányt díjaznak a német kiadók, nem irodalmat, vagy ha szereti is a pajzsra emeltet, akkor is valahogy mellé-szereti, mert olyanként szereti, aki jól beszólt, vagy akit a másoldali buták úgyse értenek, csak mi, bár olvasni mi se olvastuk, csak titkos jeligeként suttogjuk a nevet, címet roppantul zárt körű hazai és külhoni, inneni meg tengerentúli összejöveteleinken. 2. De ha mi azon kevesek vagyunk, azokból egy, akik túllépnek e mái kocsmán, s a voltaképpeni műről gondolnának ezt vagy azt, akkor se könnyű a helyzet, mert kellemesnek semmiképpen nem kellemes ebben a világban araszolni előre, nem is nagyon teszi senki, s amit meg „aha”-élményekben felvilágosodva kiolvasunk a róla szóló szakirodalomból, hogy na ezt szeresd benne, te nyomorult, az se olyan erős impul...
Az elmúlt napokban sokkoló népszámlálási adatok jelentek meg nem is annyira a magyarországi vallásos illetve katolikus közösség zsugorodásáról, hanem leginkább ennek a zsugorodásnak az ijesztő sebességéről. A liberális és egyházkritikus média persze örömtüzeket gyújtott, és meg is találta a megfejtést: a kormánnyal való összefonódásban. Valójában vélekedésük ebben a formában pontatlan, mert a hazai tendencia egybevág a környezővel és az európaival. Talán pontosabb lenne úgy: a folyamat olyan mély és annyira a korszellemtől fűtött, hogy még az egyház ilyen intenzív patronálása sem képes eltéríteni. Pontatlan a másik oldalon az az ön-bátorítás is, miszerint a világegyház viszont nő. Mert nemcsak fizikai jellegű migráció zajlik, hanem a nyugati (északi) életmódba való belevágyakozás is, amely ugyanarrafelé mutat, csak késleltetve. A szegény régiók hitében bízni olyasmi lenne, mint a felemelő és mélyen hiteles tolsztoji gondolat a pravoszlávia Nyugattal szembeni reményéről, mert hát mégse ...