A pármai kolostor azért érdekes címválasztás Stendhaltól, mert a regénynek jóformán semmi köze sincs a valóságos Pármához, és ennél alig valamivel több a címben említett kolostorhoz. Ez utóbbi ugyan kétségtelenül szerepel a regényben, ám épp csak a legvégén, majdhogynem az utószóban, többé-kevésbé kívül azon a történéssoron, amit cselekménynek nevezhetünk. Annál fontosabb szerepet játszik a regényben az a börtöntorony, amely állítólag a város közepén áll, s amelyben oly romantikus szerelem szövődik az ide zárt Fabrizio del Dongo meg a börtönőr lánya, Clelia Conti között. Igen ám, de ezt a tornyot hiába is keresnénk Pármában, még csak hasonlót sem lelünk, hacsak nem azt a campanilét, amely csakugyan a város közepén magasodik, ám sosem volt börtön, és legkevésbé sem illik rá Stendhal leírása. De aztán, mikor már végképp csalódnánk, a szemközt álló épületen mégiscsak meglátjuk a Sanseverina nevet, mintha a fiút pártfogoló asszony csakugyan itt élt volna, s ha a campanile nem is néz ki börtönnek, a közelben fekvő Farnese-palotát annál inkább annak vélhetjük. Erről, bármilyen furcsa is, nagyon is el tudnánk képzelni, hogy börtön volt, persze csak ha nem tudnánk róla, hogy palota, s ki tudja, tán ez az impresszió ihlethette meg Stendhalt is, amikor futólag megfordult Pármában. Vagy semmi sem ihlette meg, egyszerűen az egzotikus olasz helyszín kellett neki, a történelmi levegőjű couleur locale, ahogyan Shakespeare-nek is, mikor Veronába meg Helsingörbe helyezte drámái cselekményét, s Benvoliókat meg Mercutiókat léptetett fel a darabjaiban. Stendhal útinaplójából azonban az is kiderül, hogy még csak nem is tetszett neki Párma, amikor ott járt: túl laposnak találta a sík vidéket, s nem érdekelte a történelme sem, pedig elég izgalmas lett volna például a közeli Canossa drámáját felidéznie, ahol Pármai Mathild szegény VII. Gergelyt óvta és vigasztalta. Stendhalt azonban a középkor is csak annyira érdekelte, amennyire a valóságos Párma: mindkettő csak arra kellett neki, hogy meglendítse a fantáziáját. S ez a fantázia aztán csakugyan szárnyal is A pármai kolostorban, s lendületét látva csakugyan el is hisszük, hogy 52 nap alatt írta meg az elragadtatott szerző. S nemcsak a lendület érződik rajta, hanem az élvezet is, amit az író az alkotás közben átélhetett, mert minden sora arról tanúskodik, hogy ő maga is gyönyörűségét lelte ennek a szárnyaló mesének a megírásában. Micsoda ötletek halmozódnak benne! A börtönablak elé szerelt ellenző, hogy ne láthassa szegény Fabrizio se a szép tájat, se a szép Cleliát! S magának Fabriziónak ez a misztikus vonzereje, amellyel immár nemcsak a belé szerelmes nőket mozgatja, hanem rajtuk keresztül még a minisztert, Mosca grófot is, meg a főpapokat sőt - negatív előjellel – még a gonosz uralkodót is. Ha a színtiszta mese és a szárnyaló fantázia prototípusát keresnénk, kétségtelenül ebben a regényben találhatnánk meg. Nemcsak, hogy nem realista, amit lépten-nyomon állítanak róla, hanem ahogy Pármához nincs köze, úgy a valósághoz sincs. Inkább valahol a valóság fölött lebeg, mint Fabrizio a toronybörtönében, s a mese szféráiban megélt gyönyörűségek közepette mit sem érdekli, mi folyik odalenn. Egyszerűen mesél, s meséje úgy önti el a valóság sivár utcáit, ahogyan a Sanseverina-palota meghasadt márványmedencéjének a vize a város utcáit. Meghasadt vízmedence! Micsoda vízió! Micsoda sosem hallott ötlet, micsoda színpompás, korlátot nem ismerő romantika! Igen, A pármai kolostor maga a színtiszta mese, maga a mesélés.
*
The Charterhouse of Parma is a strange title, because the novel has no connection either with the real Parma or with the charterhouse. It’s true, that the charterhouse is mentioned in the novel, but where? At the very end of the story, just in the epilogue, and it plays no role earlier in the plot. The prison tower in the center of Parma is much more important, because this is the place where Fabrizio del Dongo, the prisoner and Clelia Conti, the provost’s daughter fall in love each other. Yes, it’s important place in the novel, but in fact we can’t find it in the real Parma. The only tower we can find there is a campanile, but it has never been a prison, and Stendhal’s description doesn’t fit it at all. There is no prison tower, but opposite the campanile we still can find the name „Sanseverina” on the wall of a palazzo, and we still can believe in the real roots of the story. And we can see Palazzo Farnese, too, which is, at the same time, just as a prison, and perhaps this inspired Stendhal when he spent some days in Parma. Or may be, nothing has inspired him, but he simply needed some exotic Italian places, some historical atmosphere, some couleur locale, just like Shakespeare needed these when he mentioned in his dramas Verona, Venice, Benvolio, Mercutio etc. Stendhal, in addition, as disclosed by his diary, didn’t even like Parma, because he found it too plain, and he wasn’t even interested in the history of the city, neither in Canossa, nor in the drama of Gregory VII and Matilda of Tuscany. He wasn’t interested either in the middle ages, or in Parma: he needed them just to get an impulse for his fantasy. And he really got this impulse, and his imagination really wings its way. We feel the enthusiasm of the author, and it’s obvious, that the writer himself enjoys his own tale, and we start to believe that he wrote it within 52 days. Yes, he must have found pleasure in writing this story, and as a result, he creates really unique situations in it. One of them is the enormous wooden shutter masking the cell-window, and the idea of Fabrizio, when he bores a hole in it with the iron cross of his rosary to find a way to see his loved Clelia. The other is Fabrizio’s mysterious magnetism, by which he can move not only the ladies but also count Mosca, moreover the archbishop or the Prince himself. And finally – among others – when the great reservoir of water in the palazzo Sanseverina is burst. What an idea! A reservoir is burst, and all the water run out on the streets of Parma (of the plain Parma!), as the revenge of the Duchessa. What a vision! What an unmatched plan from the vengeful woman! And from Stendhal, of course. This is the par excellence romanticism, this is the pure fable.
http://travel.nytimes.com/2009/12/27/travel/27stendahl.html?pagewanted=all
Megjegyzések
Megjegyzés küldése