Nem tudom már felidézni, ki is írta azt a nyolcvanas évekbeli novellát, amely eléggé silány módon beszélt el valami szerelmi sztorit, a korabeli értelmiség két tipikus képviselőjének, valami restaurátornőnek meg egy ki tudja, miféle férfinak a szenvedélyes egymásra találását, majd szakítását. Talán Galgóczi Erzsébet lehetett a szerző, de ha nem ő, akkor is az ő modorában szólt a történet. Ebben hangzik el emlékezetem szerint ez a kissé bombasztikus, ám elkoptatottsága ellenére mégiscsak találó kifejezés: úgy illett egymáshoz a testük, mint hegedűhöz a vonó. Bármilyen silány is a hasonlat, akkor engem valamiért felvilágosító jelleggel érintett meg, s ekkor jöttem rá, hogy az emberi kapcsolatok mindenekelőtt a testek kapcsolatai, s hogy ez a kapcsolatrendszer nem másból áll, mint a rokonszenves és ellenszenves szagok kémiai párbeszédéből, az anyagok, molekulák taszító vagy vonzó kölcsönhatásaiból. S ennek megfelelően minden más lelki és szellemi kapcsolat csakis akkor jöhet létre, ha ezek a testek előzőleg már elfogadták egymást, akár anélkül, hogy érintkeztek volna egyszer is egymással. Aztán valamiért belém vésődött Mahatma Gandhi memoárjainak egy kifejezése is, amit az érzékiség rabságában élő apjáról írt, hogy tudniillik az apja a „carnal desires” foglya volt, vagyis a húsé, azé a húsé, amely a carnevale, a húshagyás, a húshagyó keddig tartó időszak nevében is benne van. De valami ilyenszerű szóhasználattal él Márai is a Vendégjáték Bolzanóban Casanova-feldolgozásában is: hogy ez a Casanova mindig olyan helyekre vetődött, ahol a hússal kereskedtek, ahol a húst bocsátották áruba, mármint – természetesen – az emberit, az élő emberi húst. S további felsorolás és emlékidézés helyett hadd utaljak befejezésül a Száz év magányra, amelynek egyik fő vonzereje a szememben szintén az, ahogy a húsról, a verejtékről, a hús áruba bocsátásról, a szagok és molekulák mindent felülíró hatásmechanizmusáról ír. Ilyen előzmények után most egy olyan mikro-antológia állt össze a fejemben Lackfi János versivel kapcsolatban is, amelynek darabjait a húsnak, a testnek, ennek az egyszerre édes és terhes kísérőtársnak az előtérbe állítása kapcsolja össze. Természetesen nem állítom, hogy csakugyan ez lenne a Lackfi-líra központi kérdésköre, de valami miatt igenis ilyeneken akad meg legtöbbször nála a szemem – meglehet persze, hogy az én optikám miatt, és nem az ő tematikájából eredően. Először a Homeopátiás dúdoló című versében figyeltem fel erre hús-motívumra, ebben a hihetetlenül szarkasztikus, az orvosi élveboncolást elénk vetítő szerepjátékban (vagy helyzetdalban). Annyira monolit ez a szöveg, annyira homeopátiásak a mondatai, hogy szinte elhiteti velünk a fiktív szituációt, szinte bedőlünk neki, hogy ez nem is vers, csupán az orvos kérdéseinek kilistázása. De monolit abban is, ahogyan a húst és a testet a reflektorfénybe állítja, már-már annyira közel a reflektorhoz, hogy az egész mozivásznat beárnyékolja, és csakugyan nem észlelünk már mást, mint a verejtéket, a nyálkát, az orrunk vérét s a többi váladékot. Ó, igen, kissé gusztustalan benne a felsorolás, ez tagadhatatlan, és nem is nagyon bírnám sokáig nézni (vagy szagolni) ezt az elfeketült mozivásznat. De Lackfi arányérzéke tökéletesen működik, addig megy el, ameddig lehet, s annyira mutat csak rá a testre és a húsra, amennyire muszáj rámutatnia, egyszerre gunyorosan s ugyanakkor elismerve sőt majdhogynem demonstrálva ennek a húsnak a túlhatalmát fölöttünk. Nem sokkal később aztán kezembe került egy másik verse is, az Útszéli ballada. Csakugyan útszéli, mert az út szélén sétálgató, neccharisnyás lányról szól, igen, arról, aki hivatásszerűen szolgáltat a „carnal desires” rabjainak. Persze, hogy a témából adódik a hús és a test középpontba állítása, de mindez így sem lenne elég erős üzenet, ha Lackfi nem terjesztené ki a tapintható anyagszerűséget a vers teljes glóbuszára, a teherautókról lehullott cementre, szalmára, tehénlepényre, kilapított békára s ki tudja, még mi mindenre. S e kiterjesztést megkoronázva aztán magát a mezőt is húsnak nevezi, amelyet „a rőt alkony” barnára színez, mintha kissé már megromlott volna, vagy mintha testté avatná, élő szövetté, hámrétegek dimbes-dombos felszínévé. Távoli talán az asszociáció, de akkor is igaznak tartom: úgy hajol le „a szent humuszig”, ahogy Ady, s úgy szaglássza a félig rothadást sejtető, félig életet sarjasztó talajt és bőrt és húst, ahogyan ez az előd tette, a dudva, a muhar és a gaz közt kotorászva. Néha jó a lábunk elé néznünk, hogy hol is járunk, min is gázolunk. Eleven húson leginkább: a magunkán és másokén.
Lackfi János: Homeopátiás dúdoló, Útszéli ballada
ftp://www.elib.hu/pub/mek2/02100/02150/02150.htm#52
Örülök, hogy folytatódik a blog!
VálaszTörlés