Móricz, gyerekek, naplófőkönyv

Vajon korjelenség-e a realista művektől való irtózás és menekülés? Lehet, hogy mindig is jellemző volt, nehéz lenne ellenőrizni. De hogy a mai olvasók, és különösen a tinédzserek valósággal menekülnek a hétköznapok igazi mivoltát felmutató könyvektől és filmektől, azt naponta tapasztalhatjuk. Pedig hogy milyen eligazító lehet egy-egy „realista” belegondolás például a család viszonylataiba, azt többek között Móricz önéletrajzi műve is igazolhatja, az Életem regénye. Ott például, ahol a testvérek viszonyáról ír, s annak ellenére őszintén beszél, hogy az érintett testvér meghalt, s kegyelettel kellene róla írnia. Ő azonban félredobja a kegyeletet, és realista marad, mikor így nyilatkozik: „Nagyon kedvesen el lehet tréfálni az embernek a testvérével való viszonyán, de alapjában véve ez két idegen embernek első összeköttetése, ami alól nincs menekvés. Mi is idegenek voltunk. Én Pistát annyira szeretem, amennyire csak megszereti az ember azt, aki vele töltötte élete első részét a testvériség közös börtönében.” Ugyanilyen illúziótlanul ír a szülő-gyerek viszonyról is: hogy vajon „megéri-e” szülőnek lenni. „Ha a szülő gyermekeiből akár csak érzelmileg is hasznot akar, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében, akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. Az apa s az anya csak kétségbeesve néznek egy bizonyos pillanatban becézett és szeretett gyermekükre s belátják, hogy egy idegent szerettek.”. De mire jók ezek a kiábrándító szentenciák? – kérdezik gyakran a mindettől irtózók. Nem elég nekünk az élet sivársága, még a könyvek is ezt dörgölik az orrunk alá? Akkor inkább egy kellemes mozgófényképet kérünk, a la Babits, s legalább egy órácskát álmodozhatunk „Ámerikáról”. Móricz szövege talán erre is válaszol a maga módján: valószínűleg arra jó a kiábrándító szentencia, hogy a sok hazug lomot eltakarítva helyet készítsen néhány igazi öröm felismerésére is, s végre olyanokra, amelyekre szilárdan támaszkodhatunk. Mert Móricznál sincs vége az illúziórombolással a dolgok feltérképezésének. Megoldási javaslatot is ad ugyanis, például ezzel a válaszával: „A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen.”. Sőt, tovább is megy, s azt is beláttatja velünk: valójában épp az eltartott tesz szívességet az eltartónak.„Az apámban a naponta szükséges áramot ez a kis áramtermő telep termette ki: az, hogy együtt voltunk, s annyi kis szív segített dobogni. Valóban a gyermekek szíve kitermelte az apa s az anya munkaerejét.” Giccses, rózsaszín közhely? Nem hiszem. Annak, aki így mert írni a halott testvéréről, megengedhetem, hogy dobogó kis szívekről írjon, s időnként paradoxonokban beszéljen.

Móricz Zsigmond: Életem regénye
Itt olvasható: http://mek.niif.hu/01200/01204/html/index.htm