Ha az irodalom csakugyan az emberiség kommunikációja önmagával, ahogyan Jurij Lotman mondja, akkor ennek a kommunikációnak őszintének kellene lennie. A romantika mégis képzelegni szeretett, s a realisták később sem tudták hatalmuk alá hajtani az irodalmat. Pedig hány és hány változatáról hallhattunk a szocialistán kezdve a kritikain meg a Petőfire ráfogott lírain át egészen az Arany által vallott eszményítő realizmusig meg a Márquezt felcímkéző mágikus realizmusig! De hiába: az emberiség nem szereti szüntelenül a bajait szuggerálni önmagának, vagy saját jószántából kavarni fel a leülepedett iszapot. Tóth Krisztina verseiben például épp az a szeretnivaló, ahogy eltüntetik ezt a kettősséget. Nincs bennük se realizmus, se illúzió, és nincs bennük hamis önáltatás és öngyötrő szembesülési kényszer sem. Letölthető csengőhangjai is úgy köznapiak és életszagúak, hogy mégsem válnak valamiféle naturalista nyomor-katalógussá, vagy sivár-tipikus közterület-felméréssé. Nem, ezek a kis epigrammák a legkommerszebb életdarabot is mindjárt a szív magasába emelik, s bár az aszfalt szélfútta hordaléka adja az ötletet, a lélek karcos huzata lesz, ami költői témát csiszol belőle. Honnét is indulhatna ez a lomokat tallózó körút, ha nem a plázák aljából? A mélygarázsból, ahol kenőpénzeket szokás átadni, s ahol abból is kivész a maradék emberség, akiben még volt, mikor shoppingolni indult: „Ez a világ egy mélygarázs,/sose tudod, hogy merre állsz./Az első óra ingyenes,/utána fizetsz. Így megy ez.”. S hol folytatódna másutt, mint a monitoron, amely az utcánál is szemetesebb, s a plázánál is személytelenebb sikátorrá vált mára: „Kiraktalak a szivemben a képernyőre,/és az összes ikonom eltűnt tőle./Nézlek egymagam - közben vívódom./Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!”. De felkapja ez az alant nyargaló tekintet a legócskább reklámot is: „Megvan az, amit szednék,/csak az adagolást nem értem./Kockázatok és mellék-/hatások a tekintetében.”. S így jutunk el a talán leghétköznapibb témához, s a talán legnagyszerűbb vershez, mely végső igénytelenségében már egyszerűen csak a metrófolyósóra mered: „Ez a világ egy huzatos metró./Befelé sem jó, kifelé sem jó./Nézd, a sok utas milyen árva!/Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.” Realizmus ez? - kérdezhetnénk az irodalom unott reflexével, s joggal, hiszen plázákról, garázsokról, metróalagutakról hallunk a versekben. De máris látjuk, hogy repül fel az aszfaltról felkapott ötlet tüstént a magasba, s mire a rálelő költői kézben a szem elé kerül, már át is lényegült a legbensőségesebb témává. Igen, fiatalságunk húsz-harminc évében élvezhetjük az ingyenes parkolást, s csak utána jövünk rá, hogy most már lassan fizetnünk is kell. Igen, ismerjük már a bajaink gyógyszerét, könnyen segítünk álmatlanságon, nyugtalanságon – csak épp a mérget is szaporítjuk magunkban, s a mellékhatást. Igen, tudnánk kit a képernyőnkre rakni, de vajon nem omlana-e össze most már az egész rendszer a váratlan importálástól? S vajon meg tudnánk-e állni az úgy áhított biztonsági sávon, vagy netán – ha már ott vagyunk - mohón tovább is vetődnénk a még biztonságosabb sávba, be és le, a sínek közé? Ezek a gyors metamorfózisok a legmegkapóbbak Tóth Krisztina verseiben: ahogy az utca porát váratlanul finom porhóvá tudja alakítani. És persze maga a költői gimnasztika is, ahogy újra meg újra lehajol egy-egy leletért, de sosem azért, hogy lenn maradjon, hanem mindig azonnal fel is emelve azt, messze a realizmus fölé. Mintha csak a pusztulással dacolna: az aláhullással, az entrópiával. Lehajol, és felemel.
Tóth Krisztina: Letölthető csengőhangok (Magas labda)
A költő verseiből angol nyelvű válogatás olvasható itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése