A francia író, Daniel Pennac könnyed krimijei jobb hatással vannak a zilált idegzetű olvasóra, mint egy doboz nyugtató. Ez persze minden más krimire is igaz: miközben személyes, kusza és megfoghatatlan feszültségeinkről egy távoli, megoldható és körülhatárolható feszültséggel vonják el a figyelmünket, pontosan azt teszik, amit az elsózott levesbe dobott krumpli: magukba szívják a sót, felszippantják az idegbajunkat. Pennac esetében azonban ennél is többről van szó. Nála a krimi-feszültség nemcsak homeopátiás szer vagy kutyaharapást gyógyító szőr, hanem példázat is arra, hogyan lehet erre a feszültségre ott, a regényvilágban, a bajok kellős közepén is fittyet hányni. Ilyen mindenre fittyet hányó, rendíthetetlenül nyugodt és flegmatikus alak már a főhős is, Benjamin Malaussene, akit épp ezért alkalmaznak bűnbakként előbb egy áruházban, majd egy könyvkiadónál. Hozzá aztán nyugodtan fordulhatnak az őrült vevők és az önjelölt írók, semmivel sem mozdíthatják ki a nyugalmából, mint ahogy nem teszi nyugtalanná vagy depresszióssá az igazságtalan bűnvád, az életére törő merénylő aljassága, sőt a szerelme vagy az élete elvesztése sem. Ezért megnyugtató, hogy az ő elbeszélői optikáján keresztül láthatjuk a világot, bár hozzátehetjük: ha néha meghal, és az elbeszélőnek kell átvennie tőle a szót, szerencsére ő is ugyanezzel a flegmával és nyugalommal mesél tovább. Mi sem jellemzőbb erre az elbeszélői lazaságra, mint hogy az üres párbeszédeket is megengedi magának: ha hősei hallgatnak, mert maguk se tudják, mit mondjanak, hát ő bizony az üres sorokat ugyanúgy kiírja, mint a tartalmasakat. Akár hármat-négyet is: nem sajnálja a helyet. Mi meg első meghökkenésünk után máris a legtermészetesebbnek érezzük ezeket az üres sorokat: vagy hát nem így van csakugyan? Hogy csak hallgatunk, meg vonogatjuk a vállunkat? Pennac talán ennek a hallgatásnak a megjelenítésében a legzseniálisabb. De nem ez az egyetlen paradoxon a regényeiben, sőt azt mondhatjuk, telistele vannak efféle paradoxonokkal. Nála az apukák kötnek pulóvert a fiuknak, hogy így tárgyiasítsák egyszer s mindenkorra a nem sajnált időt, a gyerekre szánt estéket, a személyes figyelmet és a büszkeség sutba dobását a kölyökért. S ahol sok gyerek van, csak hogy még többen legyenek, örökbefogadnak pár gazdátlan öreget is, hogy róluk is gondoskodhassanak, nekik is köthessenek pulóvereket. Így pukkannak ki sorra a morális közhelyek, hogy a furán egyedi megoldások annál mélyebb és lazább morállal kössék össze a sodrásból kimentett s partra segített embereket - mintha csak laza, kinyúlt de meleg pulóverekre cserélnék az erkölcs rideg és merev alpakka-öltönyét. Ilyen mélyebb s egyben lazább morált fogalmaz meg a hősnő szerelmi vallomása is, mikor megkérdezi Malaussene-t: nem lenne-e az ő anyahajója, ahonnan fel-felszállhat, s ahová vissza-visszatérhet. Hűtlenség ez vagy hűség? Pennac világában úgy érezzük, még ezeken a morális dichotómiákon is túlléphetünk. Itt nem beszélnek hűségről és hűtlenségről, és nem prédikálnak befogadásról és gondoskodásról. Nem moralizálnak, nem érzelegnek, és nem idegeskednek: egyszerűen csak teszik a jót. S ha egy kriminek történetesen ez a háttere, kétszeresen is megnyugtatólag tud hatni az idegekre.
*
Crime stories of the French writer, Daniel Pennac are so light and pleasant ones, as if they were intellectual sedatives to calm us down. Of course we can also apply this to all of the crime stories: while they devert our attention to a distant, harmless and impersonal drama, far away from us, they make us forget our own dramas (absorbing stressfulness of our days just like the potato in the oversalted soup). But this calming effect is doubly true for Pennac’s novels, where the quintessential tenseness of the genr is not simply a homeopathic pill, but also a parable for the quiet and take-it-easy attitude – despite of all the frustrations. First of all we can mention Benjamin Malaussene, the protagonist, who is a flegmatic and relaxed person, and as a result he is employed as a professional whipping-boy first in a supermarket then at a publishing house. He never seems to loose his patience, never gets nervous, and nothing on earth can make him depressive, neither a deadly danger nor a false accusation. That’s why we like looking through his glasses when he is the narrator, and through the writer’s ones, when he acts for him (for the occasionally and temporarily dead narrator), representing just the same attitude. This narrator (partly Malaussene, partly someone else) is brave enough and relaxed enough even to record the silent dialogues. Yes, he even writes the empty lines, as many as he finds enough, three or four sometimes, he doesn’t grudge them the space at all. And after the first surprise we agree: yes, it’s just the same in our real life! How often do we so, when we similarly keep silent, keep shrugging our shoulder, without any idea, without any certainty or solid knowledge! Perhaps these empty lines are the best of Pennac. But this silence isn’t the only paradox in his novels, moreover they are full of paradoxical suprises that can only come from someone who has a really unconventional mind. In his world, e.g., it’s the fathers, who knit the sweaters for their sons, and they doesn’t matter the manly poses and masculine banalities when they want to manifest and objectify their fondness towards them. When they have a lot of children, perhaps too many, they suprisingly adopt some senile gaffers, harebrained veterans and retired old men to solve the problems (or sometimes to multiply them). They don’t preach about morals, as lovers they are not more than aircraft carriers for each others to take off and land again. They aren’t moral and aren’t immoral: they are far beyond morals. They never philosofize, they never worry: they simply do the good. And if we see such a background behind a crime story, it has a double calming effect for us.
- Daniel Pennac: A karabélyos tündér; Zabo királynő baklövése
- Az íróról a Gallimard kiadó honlapján különösebb franciatudás nélkül is tájékozódhatunk:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése