Bevallom, sosem füveztem még, és
a második félidőben már valószínűleg nem is fogok. Megtehetném, mégsem teszem,
s ebben azt hiszem, leginkább Szent Pál tanácsa vezet: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos.” Esetleg rászoknék, ettől
tartok, s pontosan ezzel folytatja Pál apostol is: „Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (1Kor 6.12.). Nem
tudom persze, a használói közül hányan válnak a rabjává, de azt tudom, hogy ma
már a fű elsődleges jelentése ez. Ahányszor csak szóba kerül a Balassi-cím: Beteg lelkeknek való füves kertecske,
vagy a Márai-mű: Füves könyv, az
embereknek „az” a fű jut az eszükbe. Az emberiség agya már rászokott, ha maga
az emberiség még nem is, vagy nem teljesen. Mert nagyon szeretünk rászokni
dolgokra: az ismétlődés otthonossá teszi az életet. Nem véletlenül kérdi
Pilinszky: „A bűnben,
közelebbről, a pokolban mi az a csönd, megnyugtató elem, kiült karosszék, mitől az arany ciráda valóság lehet?” A ritmus, az ismétlődés, a ciklikusan visszatérő dolgok kábító-ringató
varázsa valószínűleg elengedhetetlen az életörömhöz, valószínűleg
megbolondulnánk a szorongástól, ha nem lenne telis-tele az élet efféle
kivattázó, puha ismétlődésekkel. Ez a mozzanat talán a legérdekesebb Boldizsár
Ildikó meseterápiás beszámolóiban is: a beteg (s ugyan melyikünk nem az?),
miután megtalálta a maga meséjét, mindig azt az egyet kéri, és újra meg újra
azt az egyet akarja hallani. Nem kell neki a változatosság, nincs igénye az
újdonságra, hanem épp ellenkezőleg, ugyanazt akarja hallani tizedszer és
századszor is. Az ismétlődés kábító varázsára vágyik: az bódítja el fű helyett.
És valószínűleg ez a dolog élteti a verseket is, hiába is kísérletezett a
modernség a rímtelen-ritmustalan szabad verssel. Az is jó persze, rendben van,
némelyik egyenesen zseniális, de mégiscsak otthonosabb nekünk a ritmikus vers,
ahol – ha a tartalmát nem is találhatjuk ki – a vivőanyag, a zene előre
tudható. Mostanában úgy érzem, Weöres költészetében épp ez a legütősebb: átható
ritmusa elhiteti velünk, hogy otthon vagyunk, vakon is eligazodunk a bútorok
között, s mikor már végképp ellazultunk, akkor vág hozzánk a tartalma valami
egészen meghökkentőt. Valamit, amire végképp nem számítottunk.
Itt van például a száncsengős
verse. Tökéletesen lelazulunk tőle (füves vers?): milyen aranyos gyerekdal,
csingilingi meg hasonlók, s ráadásul nekünk, felnőtteknek is tetszeni tud. S mikor
már bekaptuk a csalit, hirtelen jön ez a sor: „csönd zsákból hangot lop”. Mi
van? – kiáltana fel legszívesebben az olvasó. Hát ezt meg hogy kell érteni? Hát
hangok vannak a csöndzsákban? Akkor miért csöndzsák a neve? Miért nem hangzsák?
Bele lettek zárva a hangok? Vagy hogy van ez? De át szoktunk siklani a Bóbita
második versszakán is (főleg, ha a ritmus mellett az óvodás-szavalat is elkábítja
az értelmünket). Nem lóg ki ez a második strófa egy kicsit az idillből?
Bolonddá tenni a malacot? Szerelmet ígérni szerencsétlennek? Elhitetni vele,
hogy szeretjük? Hogy fontos nekünk? Felemelni a magasba, mintha ő is a fenti
világhoz tartozna, aztán meg csúffá tenni, kinevetni, visszalökni a sárba? Nem
groteszk ez inkább, mintsem idilli? Nem valami csúfság ez inkább,
gyermekies-ritmikus-harmóniás bűbájba csomagoltan? Vagy vegyük a Galagonyát! Mindig
is csodálkoztam rajta, hogy képesek vagyunk ezt gyerekekkel szavaltatni.
Elképesztően nagy mű ez, de valóságos horror-vízió! Tizennyolc plusz, minimum! A
szél kísérteties és kiszámíthatatlan (éppen nem ritmikus!) szaladgálása: szinte
hallom a süvítését a megfilmesített változatban. A csontvázként zörgő ágak, a
Jeanne d’Arc-ként máglyára hurcolt, izzó lánykatest, a gyereksírás és a
reszketés a rideg holdfényben, az éjszaka ürességében: rémes! De mert elbűvöl
minket a zenéje, s elkábít bennünket Weöres, mint valami bennszülött sámán a
dobja ritmusával, máris gyerekversnek érezzük, vakon a rémképeire. Ismét jó
csaléteknek bizonyult a ritmus, az ismétlődés, az otthonosság. Becsalt minket
Weöres az utcájába, a rémségek kicsiny
boltjába, s legvégül se jövünk rá, hová is jutottunk, mert elkábít
bennünket a hipnotizáló zene, az elzsongító fájdalomcsillapító.
Weöres snecijeire amúgy remekül ráharaptak
a népi demokrácia irodalompolitikusai is. Le
Journal című versében például annyi Dalí-szerű, szürrealista őrületet zúdított
a cenzorokra, hogy simán átengedték a verset, holott ilyenek vannak benne: „amit nem tudok, arról szóljak, amit tudok
hallgassam el”, vagy: „kuss az igaz,
harsog a talmi”. De ez is szellemesen be lett csomagolva, s nemcsak a
szürreális szó-zuhatagba, hanem megint csak a zenébe, a rímek csengés-bongásába
(végül békül, pálma álma, mit tehess
szemetes, rántotta rontotta, sőt: sirály
király). Ez a sok csalétek-csomagolás azután a Kádár-korban magát Weörest
is csalétekké tette: a groteszk kor nem normális helyzeteiben groteszk csalivá
váltak a rendszert fricskázó passzusai. A titkos irattár ismerőjeként Szőnyei
Tamás meséli el, hogyan használta efféle léleknyitogató, lélekhalászó csaliként
a Weöres-szövegeket például az „Orvos” fedőnevű ügynök. Simon Sándor piarista
bizalmát nyerte el például fejből elmondott Weöres-versekkel, utóbb pedig már
piarista diákoknak is tartott titkos (és persze rendszerellenes) előadást a
saját lakásán, s mint beszámolt róla, nagyon is tetszett nekik a Le Journal. Tán ez a csali-dolog volt a
negyven év egyik rejtett trendje? Pilinszky mindenesetre még partra vont halnak
látta az embert, a korszak elején – Petri utóbb már az Úr horgára tűzött
kunkorodónak.
Weöres Sándor: Le Journal
Weöres Sándor Füves könyv
VálaszTörlésHelikon Kiadó