Ha
hideg fejjel s egy kevés rosszindulattal nézem, hamar a könnyű műfaj körébe
utalom ezt a könyvecskét. Olcsó megoldás a rejtőzködő szerző (majd annál jobban
keresik, ki van az álnév mögött). Szánalmas az ezoterikus-vámpíros-vérfarkasos
divat majmolása (épp elég lesz kigyógyulni a Twilight-sagából is, hogy a
rosszabbak szeméthalmát ne is említsem). Édeskés manír a reformkori nyelvezet
is, amit nem lehetett túlságosan nehéz előállítani (elég volt egy korabeli
orvosi szótárt átpörgetni, no meg a számtalan nem is titkolt plágiumot
elkövetni). Egyszóval a lehető legrosszabb vélekedéssel vagyok a Szeghalmi
Lőrincz álnéven megjelentetett kísértetregényről, ha kritikusként gondolom
végig, mit is találtam benne. Mindezt azonban egyetlen pillanat alatt felülírja
maga az élmény, amit átéltem az olvasásakor, s ha kritikai szem helyett az
olvasó szemével nézek rá, a sok vád egyszerre elolvad, s csak az a tény marad,
hogy hihetetlen élvezettel és hangos nevetések közepette kellett végigolvasnom
két este, mert a másodikon immár végképp nem tudtam letenni hajnali egykor sem.
Ez a hajnali óra amúgy is roppantul illett a levélregény babonás hangulatához,
a szemmel verő vénasszonyhoz, a kettéhasított koponyájából macskaként tovaszökő
gonosz lélekhez, a félig embertalpakon, félig azonban sátánpatákon jövő-menő
bosszúállóhoz, a látóember vakságához (majd némaságához), s a felvilágosodás
racionalitásától minden misztikusra süketté vált főszereplő naivitásának
elviseléséhez. És azt hiszem, ez az ad absurdum fokozódó, egymásra halmozódó
nonszensz-kazal lényegíti át az olcsó históriát és még egyszerűbb stílusjátékot
értékes irodalommá: az, hogy valójában sem nem ez, sem nem az a műfaja, hanem
mindezeken túl leginkább a limerick-költészethez van köze, a badar irodalomhoz,
s maga a könyv is az: egy végtelenül szórakoztató és magával ragadó badarság.
Mert a rémregények készen átvett összetevői épp attól kapnak sajátosan egyedi
ízt, ahogyan bele-bele borul a turmixgépbe még valami olyasmi is, ami végképp
nem oda való lenne. Igen, 20 dkg horror, 40 dkg magyar néprajz, 3 félbevágott
orvosi kuriózum, 2 és fél bizarr monda, ezt eddig értjük. Na de miféle alak ez
a fura mixerként kotyvaléka fölé görnyedő fiatalember, maga a főhős? Ez a naiv
doktorka, aki úgy bámul a keverőben örvénylő pudingba, mintha valamiféle
homunculus akarna kisülni a bizarr mérgeket és varázsfüveket összefőző
édességből? Aki a földöntúli erők legnyilvánvalóbb és leghátborzongatóbb
ámokfutásai közepette sem hajlandó másra gondolni, mint fizikára és kémiára,
ésszerűségre, tankönyvekre és roppantul tudományos orvosi kezelésre? Azt
hiszem, ez a feje tetejére állított racionalitás adja meg az előállított turmix
sava-borsát, kissé kétes fanyarságú bukéját, másnapos gyomrunkban is velünk
maradó torokkaparó, időnként csuklásra kényszerítő utóízét. Nevezetesen az,
hogy épp a racionális elme tűnik föl itt nevetségesen naiv hit-emberként, s a
babonák hatalmát egyetlen pillanatra sem kétlő látóember tud ésszerűen reagálni
a dolgokra. Hányszor van ez csakugyan így a környezetemben is! Hogy az avítt
hangulatú vallásosság anakronisztikus figurái tudnak ésszerűen élni körülöttem,
s a modern kor függetlennek látszó elméi vannak bezárva a maguk előítéleteibe a
vallásosak helyett! De azért reménykedem,
mert a stílus-horror főhőse, Szeghalmi doktor előtt is kigyúl a végére
valamiféle felvilágosodás, s mégiscsak elkezdi felfogni, hogy racionalizmusa a
legnaivabb eszetlenség.
Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból
Megjegyzések
Megjegyzés küldése