A nemzedéki problémák témája igencsak gyakori a világirodalomban. Télemakhosznak gyenge és tapasztalatlan fiatalemberként, afféle zöldfülűként kell kiállnia ugyancsak tapasztaltnak és erősnek mondható apja mellett. Oidipus semmit sem tud Théba dolgairól, mégis el kell foglalnia apja trónját. Hamletnek szintén problémái akadnak az anyjával meg a nagybátyjával, s még hosszan sorolhatnánk a konfliktusokat Goriot apó meg a lányai, Andrej Bolkonszkij meg az apja, vagy Csehov drámájában Trepljov meg az anyja között. Időnként ezek a történetek közvetlen utalások a korábbi művekre, Csehov Sirálya meg a Hamlet között például nyilvánvaló a szerves kapcsolat (gondoljunk csak az anya meg Trigorin közti viszonyra, a mindkét darabban fontos szerepet játszó, öntükröző színház a színházban jelenetre vagy a két főhős lázongó jellemére). De a rendre visszatérő toposz felbukkanhat merő analógiaként is, mindennemű szerves kapcsolat nélkül is. Nagy kérdés például, fűzi-e valamiféle szerves kapcsolat John Irving Garp-regényét az előzményekhez, vagy csak analógiáról van szó – a párhuzamok mindenesetre szembeszökőek. Itt is két nemzedék konfliktusát látjuk: az anya sikeres, a fia kevésbé, s miközben mindketten írói pályára készülnek, a mama messzemenően megelőzi a fiát. Itt azonban megfejeli a témát egyfajta nemek közti konfliktus is, mert miközben a mama gazdag, sikeres és hihetetlenül híres valakivé növi ki magát, a fia inkább pechesnek mondható (hasonlóan a Sirályhoz). És hát bővítés az is, hogy ilyen módon irodalmi művek is versengenek itt a művön belül, hisz a színház a színházban motívuma helyett itt meg regény a regényben játékot kapunk. Mégis mi a különbség Irving verziója meg az előzmények között? Kétségtelenül a posztmodern megközelítés: az, hogy a Garp-regény elsősorban is vicces, ironikus mű, s az egész anya-figurát átjárja valami groteszk, majdhogynem abszurd humor. Garp anyja nemcsak nő, hanem azon túl feminista is, legalábbis azzá teszi a társadalom, azzá kiáltják ki, ha akarja, ha nem. Így aztán a konfliktus immár túlnő azon a fokon, amikor sajnálhatnánk Garpot, s kénytelenek vagyunk nevetni rajta, meg az egész leírt társadalmon, a hihetetlen típusokon, a főhős egész szerencsétlenség-sorozatán is. Igen, nevetünk még a legrémisztőbb szerencsétlenségeken is, a rémes autóbalesettől kezdve az összes többi katasztrófán át egészen az összeomlásig, mindenen. Túlságosan is abszurd fordulatok ezek ahhoz, hogy komolyak vagy szánakozók maradjunk, és hát befolyásol (mintegy feloldoz minket) a főhős ars poeticája is. Garp ugyanis, mint író, így nyilatkozik meg egyik olvasójához írt levelében: „A komolyság és a nevetés ugyanazon dolog szemléletének két módja. Az én vallásom a nevetés, ámbár kétségtelenül egy kissé szomorkás nevetés ez.” Ez a humorérzék ad új jelentést a régi irodalmi toposznak: ha életünk jeleneteit ironikusan is szemlélhetjük, a tragédiáink továbbra is elkerülhetetlenek maradnak, de szkepticizmusunk mégiscsak hozzásegíthet minket a túléléshez.
x
Generational conflict seems to be one of the most frequent themes of the world literature. Telemachus is so weak, immature and greenhorn – still he has to help his experienced and powerful father. Oedipus is so ignorant, still he has to sit on his father’s throne. Hamlet also has a conflict with his mother and her new husband, and there are lots of other conflicts between Goriot and his daughters, Andrei Bolkonsky and his father, or in Chekhov’s drama, between Trepliov and his mother. Sometimes these stories have direct allusions on the previous ones, e.g. there is a genial connection between the Hamlet and Chekhov’s Seagull (the liaison of the mother and the „stepfather”, the self-reflecting play-in-the-play in both dramas, the rebelling habit of the young protagonist in both of them). But this recurring motif (or topos or basic plot) can appear without any genial connection, in the form of a simple similarity or analogy, too. I am not sure if it is only an analogy or a genial connection in the case of John Irving’s novel (The world according to Garp), but undoubtedly there is a lot of parallelisms. First of all one can see a typical generation gap, that separates Garp and his successful mother: both of them want to be a writer, but the mother becomes much more famous and successful. But at the same time, it is not only a generation gap, but also a gender gap between a male and a female, when the mother is rich and celebrated, and the son is unlucky (exactly in the manner of Chekhov's Seagull). And it is a literary conflict as well, because their novels become the part of the real novel (exactly in the manner of a play-in-the-play drama). What is the difference? Why is Irving’s novel a different and rather postmodern adaptation of the recurring topos? Perhaps because of its funny genre, in which the tragic plot becomes an ironic or at least a grotesque one. Because Garp’s mother is not only a female, but also a feminist, so the tension is raised ad absurdum, and we find ourselves laughing at the whole conflict instead of feeling sorry for Garp. And we keep laughing at the very sad point of the story, when a horrifying car accident occurs, and we keep laughing at other catastrophes of the story, too. Because they are too absurd to stay serious, and because we are influenced by the protagonist’s „art of poetry”. What does he believe in? It is written in one of his letters: "Serious and funny are simply different ways of seeing the same thing. Laughter is my religion, even though my laughter is pretty desperate." It is this sense of humor, which gives a new meaning to the old topic: if we can watch the scenes of our life with an ironic eye, the tragedy stay unavoidable, but scepticism can help to survive.
John Irving: Garp szerint a világ
A filmváltozatról:
http://home.roadrunner.com/~jhartzog/garp.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése