Néhány napja tudtam meg, nagy bánatomra, hogy évek óta rosszul tanítom a mondatelemzést a gimnazistáknak. Merthogy a modernebb felfogás szerint ma már nem szabad egy kiemelt rangú alany-állítmányi kapcsolatról beszélni, hanem az alanyt csupán az összes többi bővítmény egyikeként kell feltüntetni, a piramis csúcsán pedig egyedül kell maradnia szegény állítmánynak, az általam oly kedvelt predikatív vagy hozzárendelő szintagma párocskája helyett. Mintha egy szentségi házasság erőszakos felbontását látnánk, nem igaz? Természetesen magamévá teszem az eszmét, ha kissé megkésetten is, de azt hiszem, most már életem végéig fájlalni fogom a veszteséget. Nemcsak a magamét, hanem szegény alanyét is, amely afféle rangját vesztett arisztokrataként kénytelen alászállni a plebejus mélységekbe. De főleg az állítmányét, amelynek a boldog házas évek után mostantól magányos özvegyként kell trónolnia odafönn, a csúcson. Én magam biztosan nem választottam volna szét őket, akik közül mindig az állítmányt éreztem a hímnek és az alanyt a nősténynek. Mert nagyon is kiemelkedőnek vélem Alany asszonyt, olyan személyiségnek, aki nélkül Mr. Állítmány sem életképes – szemben az összes többi bővítménnyel, amelyekre voltaképpen semmi szüksége. Tárgy vagy határozó nélküli állítmányt könnyedén el tudok képzelni, de alany nélkülit nem. Elég, ha csak egy ragot biggyesztünk hozzá, s máris kiderül, ha más nem, akkor az, hogy „ő”. Ki havazik? Ő. Pedig ez egy alanytalan mondat! S mégis, mégis, ez az „Ő”, ez a kis satnya, girhes alany-asszonyka még így sem választható le az állítmányról.
Esterházy egy ízben a nagyapját mesélteti, aki úgy idéz fel néhány emléket, hogy közben gyümölcsfákat metsz. E nagypapát teszi átmenetileg narrátorrá, miközben persze kommentálja is ezt a narrációt: a hogyanját. Elmondja, hogy a nagyapa legkevésbé sem szeretett mesélni, s ha mesélt is, „csupán jelezte a történteket… ez és ez megesett… legszívesebben nem használt volna alanyt”. Mintha az új grammatika előfutára lett volna – ezt már csak én teszem hozzá -, sőt mintha előfutára lett volna saját unokájának is. Vagy szinekdochéja, fraktálja: olyan mesélő, aki kicsiben megmutatja, amit majd maga a Mű, annak egésze nagyban is meg fog mutatni. Színház a színházban. Mert ugyanis az unokánál olvasható „édesapám” alanyok maguk is ilyen alanytalan mondatokat képeznek. Egy részük beépíthető ugyan a hol kibontakozó, hol elmosódó apa-alak építményébe, kompatibilisek vele, nem veti ki őket idegen testként a hol tovább tapasztgatott, hol visszabontott szoboralak immunrendszere. Más részük viszont nyilvánvalóan nem őróla szól, s ilyen módon hol erről, hol arról a valakiről szól, senkiről és mindenkiről, Jedermannról, az emberről, mindannyiunkról, néha úgy érzem, rólam is, máskor undorral állapítom meg: az olyanokról, akiket nagyon utálok. Akár az is állhatna a szó helyén, ami a havazásos mondatban: ő. Ez a nem létező alany ugyanakkor buzgón cipel a hátán egy elmaradhatatlan toldalékot: a birtokos személyjelet, vagyis annak megvallását, hogy ő az enyém. Mindegy is, hogy kicsoda ő, édesapa-e vagy vadidegen délvidéki gyilkos, mert akár ez, akár az, mindenképpen az én édesapám, az én gyilkos embertársam, az én felebarátom, az én osztálytársam, az én ismerősöm. Én is benne vagyok az ő személyiségében, énvelem is megeshetett (volna), vagy még meg is eshet, amit ő elkövetett, én is ugyanazoknak a biológiai funkcióknak vagyok kiszolgáltatva, amelyeknek ő, s amelyeket az édesapámos mondatok bőségesen ki is veséznek, miért is ne tennék, az ember csak egyfelől isten, másfelől viszont állat. Azt hiszem, minden más erényén túl ez a legszebb a Harmonia Caelestisben. Ez a toldalék, ez a birtokos személyjel (amit egyébként ugyanúgy átértelmeztek a nyelvészek, mint most az alany dolgát, régebben ugyanis ragnak tekintették). Talán ez a legszebb benne, ez az –m betű (na jó, meg esetleg az előhangzója, hisz állítólag az is a toldalék része): -ám, vagyis édesapám, -om, vagyis felebarátom, -am, vagyis cinkostársam, bűntársam, fegyenctársam. Szégyene az én szégyenem is, gyönyörűsége az én gyönyörűségem is, hiszen – s ezt már Ottlik mondja – „össze vagyunk kötözve”, mégpedig „a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt”. Ottlik mellett persze eszünkbe juthat erről a grammatikai bonyodalomról A rózsa neve is. Merthogy ott is arról folyik a szó a nominalizmussal kapcsolatban: állíthatunk-e valamit egy alanyról, amely netán nem is létezik (tudniillik Isten), vagy fordítva: bizonyítja-e egy alany létét, hogy állítmányok sora jelenthető ki róla. Szívesen vágnám át ezt a gordiuszi csomót is Esterházy birtokos személyjele segítségével. Nem tudom, ki is ez az alany pontosan, nem tudom, végső soron ki is havazik, de hogy valaki havazik, s hogy ehhez a havazó valakihez közöm van, hogy az enyém, hogy össze vagyok kötözve vele, az biztos.
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
A regény itt is olvasható:
http://dia.pool.pim.hu/xhtml/esterhazy_peter/Esterhazy_Peter-Harmonia_caelestis.xhtml
Megjegyzések
Megjegyzés küldése