Vajon ismerik-e még a facebook-generáció fiúgyerekei a nádparipa fogalmát? S ha ismerik is, vajon nem csak az ötödikes irodalomkönyvből ismerik-e, amely előírásszerűen idézi a Petőfi-verset: „Lovagolok fűzfasípot fújva, / Lovagolok szilaj nádparipán, / Vályúhoz mék, lovam inni kíván.”. Vagy pedig sem innét, sem onnét nem ismerik, mert ma már nem lehet annyira unatkozni, hogy egyetlen nádszál is lóvá változhasson az ingerekre éhező képzeletünkben? Pedig már maga a fogalom is izgalmas lehet annak, akit nem tett végképp süketté és vakká az elektromos villódzás. Már az is érdekes lehet, hogy Petőfi miért nádparipát mond a vesszőparipa helyett. Talán könnyebben jutott gyerekkorában nádszálhoz, mint vesszőhöz? Talán így jön ki jobban a szótagszám? Talán nem vált aktív szókincsének részévé a nem sokkal korábbi, nyelvújítási kifejezés? A vesszőparipa legkorábbi fennmaradt előfordulása ugyanis csupán 1805-ből való, tehát nem sokkal korosabb Petőfinél, és a korabeli gyakorlatnak megfelelően tükörfordítása a német Steckenpferdnek. Ez a bizonyos Steckenpferd viszont hosszú ideig csak a tárgyat, a gyerekjátékot jelentette, s a mániára utaló metaforikus jelentése szintén meglehetősen fiatal. 1763-ban jelenik csak meg a németben, mégpedig éppenséggel a Sterne-regény fordítása kapcsán, abból véve át a másodlagos jelentés lehetőségét. A Tristram Shandyben persze nem Steckenpferd szerepel, hanem Hobby Horse, ami az angolban (ebben az időben már mindenesetre) kettős jelentésű, sőt, a szerző törekvése éppen arra irányul a szövegben, hogy a metaforikustól a fizikai felé tolja vissza a szó hallatán megjelenő képzeteket, mert azzal szórakozik, hogy a rögeszmés embernek a rögeszméhez való viszonyát nagyon is testi viszonyként, a lovon zötykölődő, a ló által valamerre ragadott emberre ható, majdhogynem a fenekét dörzsölő fizikai szorosságként jelenítse meg. De érdekes az angol etimológia Sterne regényétől függetlenül is. Hiába hinnénk ugyanis, hogy már korábban megvolt a hobbi jelentésű szó, és Sterne ezt passzintotta hozzá a Horse-hoz, mintegy azt mondva: játék ló, szabadidős ló. Úgy tűnik, épp fordítva történt: alighanem a Hobby Horse-ból, a játéklovazásból vonták el a hobbyt, miközben maga a szó már korábban is létezett, de éppenséggel valódi lovat jelentett, kis méretű lovat, afféle pónit. Ez a kis méret egyébként alighanem J.R.R. Tolkient is befolyásolhatta, amikor apró termetű hőseit hobbitoknak nevezte el, abban a hitben, hogy ő találja ki ezt a szót. Valójában azonban nagyon is létezett a szó az angol folklórban, manó, kobold jelentésben, amint azt egy néprajzkutató 1895-ös könyvében le is írta. És hogy hangzik a Hobby Horse franciául? Ez sem tanulságok nélküli: dada. Hogy azután volt-e ennek a jelentésnek bármilyen szerepe az avantgárd irányzat névválasztásában, sosem fogjuk biztosan megtudni, de hogy az egész fogalomkört belengi valamiféle bizarr, badar, groteszk és legfőképpen ironikus jelentés-felhő, azt mindez az etimológiai háttér voltaképpen már Sterne nélkül is elárulja, bár kétségtelenül ő teszi fel a koronát az egész jelenségre, hogy immár mi magunk is bizarr képzavarral zárjuk az elmélkedést. Mi ennek a vesszőparipa-témának a jelentősége Laurence Sterne regényében, a Tristram Shandyben? A címszereplő nagybátyját, Toby bácsit jellemzi elsősorban vele az író, de valójában minden más szereplőjét is. Mert nemcsak Toby bácsinak vesszőparipája a stratégia, hanem Tristram anyjának is mániája, hogy a divatos bábaasszonynál szüljön, és ne az orvosnál (ha már nem szülhet Londonban, ahogy pedig ennek lehetősége a házassági szerződésükben is rögzítve volt!). De a bábaasszonynak meg az orvosnak is megvannak a rigolyái, nem beszélve Tristram apjáról, aki megrögzött szabálykövetőként mindig a hónap első napjaihoz köti egyrészt az ingaóra felhúzását, másrészt az ugyancsak havonta, s kötelezően e felhúzást követően végzett házastársi kötelességteljesítését is. A vesszőparipák azonban veszélyesek, derül ki a regényből, hiszen a főhős egész szerencsétlen életét a fogantatásából, annak balsikerű voltát pedig a kakukkosórával való összekapcsolásból vezeti le. De egy ilyen veszélyes, sőt közveszélyes dolgot hogy lehet erről az ártatlan játékszerről, a nádparipáról elnevezni? Hisz a játék leghangsúlyosabb eleme az illúzió, miközben a rögeszme nem feltétlenül illúzió, hanem akár egy nagyon helyes dolognak a beteges eltúlzása is lehet. Talán az aránytalanság köti össze a metafora két végpontját. Amilyen kicsinyke semmiséget képes paripának képzelni a játszó gyerek, olyan hatalmasan felnagyított dologgá válik a rögeszmés személy elméjében is a mánia tárgya. És még egy közös pont: annak összekeveredése, hogy ki kit visz voltaképpen. Mert ahogy a gyerek azt képzeli, hogy őt viszi a ló, holott saját maga szorongatja a nádszálat, ugyanúgy, pontosabban épp fordítva: a mániákus is azt hiszi, hogy ő forszírozza az adott kérdést, miközben valójában a rögeszméje viszi immár magával őt, a foglyul ejtett lovast. Ezért mondja Sterne, hogy a rögeszme és a rögeszmés személy között interakció van, s jóformán két egyenlő félként élik le szimbiózisban az életüket, valahogy úgy, mint a test és lélek, valahogy úgy, mint az elektromosságban a két pólus. Úgyhogy mindenképpen szerencsésebbnek látszik, ha nádparipánk van, mint Petőfinek, s nem vesszőparipánk, mint Toby bácsinak.
*
Hobby Horse, Steckenpferd, Dada, Vesszőparipa – many different languages use the same word to express the children-toy, and the same metaphor to describe the maniac behaviour. In Sterne’s novel, Tristram Shandy, each character has his own Hobby Horse: the father, the mother, the doctor and especially uncle Toby. While reading the novel we understand, that riding on a Hobby Horse is dangerous: it is this kind of riding, that makes Tristram’s life so miserable. But isn’t there some mistake in this metaphor? The children’s toy isn’t dangerous at all – how is it able to carry such a dangerous meaning? One of the similarities is disproportion. Hobby Horse is so small, and the imagined horse is so big. The metaphoric Hobby Horse seems to be so dramatic, serious and important for the maniac people (as a big horse), and it is much more negligible for others (as a small horse-toy). The other is the question: who carries the horse? The little boy thinks, he is carried by the Hobby Horse, and the maniac adult thinks: he carries the idea. But they just put the cart before the horse, and that is their common mistake. That’s why Sterne demonstrates: in case of a maniac people the horse and the rider have some very strong interaction, and they live in a symbiosis, just as body and soul. And in most cases the horse is the master, and the rider is the servant.
„A man and his Hobby-Horse, tho' I cannot say that they act and re-act exactly after the same manner in which the soul and body do upon each other: Yet doubtless there is a communication between them of some kind; and my opinion rather is, that there is something in it more of the manner of electrified bodies,—and that, by means of the heated parts of the rider, which come immediately into contact with the back of the Hobby-Horse,—by long journies and much friction, it so happens, that the body of the rider is at length fill'd as full of Hobby-Horsical matter as it can hold;—so that if you are able to give but a clear description of the nature of the one, you may form a pretty exact notion of the genius and character of the other. Now the Hobby-Horse which my uncle Toby always rode upon, was in my opinion an Hobby-Horse well worth giving a description of, if it was only upon the score of his great singularity;—for you might have travelled from York to Dover,—from Dover to Penzance in Cornwall, and from Penzance to York back again, and not have seen such another upon the road; or if you had seen such a one, whatever haste you had been in, you must infallibly have stopp'd to have taken a view of him. Indeed, the gait and figure of him was so strange, and so utterly unlike was he, from his head to his tail, to any one of the whole species, that it was now and then made a matter of dispute,—whether he was really a Hobby-Horse or no: But as the Philosopher would use no other argument to the Sceptic, who disputed with him against the reality of motion, save that of rising up upon his legs, and walking across the room;—so would my uncle Toby use no other argument to prove his Hobby-Horse was a Hobby-Horse indeed, but by getting upon his back and riding him about;—leaving the world, after that, to determine the point as it thought fit.”
Laurence Sterne: Tristram Shandy
A mű szövege angolul:
http://www.gutenberg.org/files/1079/1079-h/1079-h.htm
Megjegyzések
Megjegyzés küldése