Ulickaja talán azért is olyan sikeres, mert könnyű megfejteni a metaforáit - már amikor csakugyan metaforák ezek. Médeája például igazi metaforának ígérkezik ezzel a sokatmondó mitológiai névvel, de aztán kiderül, hogy csak egy görög származású nő keresztneve. A Daniel Steinről szóló regény tolmács-fogalma viszont nagyon is metafora: az olyan viselkedésé, amely nemcsak idegen nyelvek között ver hidat, hanem kultúrák között is, beteg emberi lelkek között is, és hát persze, ami a fő motívum, egyházak, vallások, etnikumok között is. A hős mindenesetre ilyen: a lelkek doktora, aki bátran, elfogulatlanul és okosan képes átlépni a mesterségesen felhúzott falakon, s egyaránt képes megérteni zsidót és keresztényt, arabot és náci németek leszármazottját. Erénye tényleg csodálatra méltó, ritka és kívánatos erény, ám miközben szívünkbe zárjuk őt, mégis némi kétely ébredhet bennünk: tényleg lehetséges lenne ilyen hidakat verni, ilyen falakon átlépni? Sokan megtették, igazolhatjuk a regényt. Megtette mindenekelőtt a valós személy, Oswald Rufeisen, akiről az alak mintázva lett, megtette II. János Pál, aki maga is fellép a regény néhány jelenetében, megtette Roger Schütz, és megteszik sokan mások is. De vajon nem olyan ez is, mint a globalizáció? Nem a népviseleteiket vetik le az ökumené hívei, amikor barátkozni indulnak – jó szomszéd módjára – a népviseletét szintén elfogadhatóbbra cserélő másikhoz? Nem a színek vesznek ki némiképp a világból, amikor a közös nevezőt keresve felvilágosult és jószándékú emberként ki-ki lemond a reverendájáról, a burkájáról, a maga kis homo iusionjának i-jéről, a liturgiájáról, a pajeszáról? Mondhatjuk persze: vesszenek csak ezek az ostoba külsőségek és itt ragadt ősi rekvizitumok, úgysincs semmi közük Istenhez. S igaz is, hisz Krisztus se viselt reverendát, s nem faragott gyóntatószéket sem. Sőt: egészen nyilvánvaló, minek is tagadni, hogy alapvetően díszlet-jellegűek ezek a külsőségek, s éppenséggel valamiféle szemfényvesztést vagy hipnotikus célt szolgálnak, ahogyan a Tolsztoj által úgy gyűlölt pravoszláv zászlók is, amelyek előtt oly ostobán vetik a porba magukat a buta muzsikok. Na de ha ezeken kezdjük, ki mondja meg, úgy mégis, hol álljunk majd meg a lomtalanításban? Tolsztoj például sehol sem állt meg: előbb még kereszténynek tudta magát, azután már csak evangéliuminak az egyház nélkül, később már az evangéliumi feltámadást is Pál apostol hamisításának mondta, míg végül az Isten fogalma helyett is csak valami személytelen erőt tudott elismerni, hogy aztán ezt is kérdésesnek lássa, s a teljes agnoszticizmusba jusson. Nem beszélve arról, amikor maga az egyház jár élen önnön purifikálásában és modernizálásában, önnön díszleteinek kihajigálásában, miközben ezzel persze a saját sírját ássa, megfeledkezve róla, hogy a trentói zsinat épp azzal tudott modern tényezővé válni, hogy semmiben sem engedett, sőt éppen abban kötötte meg magát, amiben leginkább támadták (a Mária-kultuszban, a gyóntatásban, a hierarchiában). A díszletek és jelmezek kihajigálása viszont épp az elgyengülés felé lök, márpedig, mint Toqueville írja, a hullarabló tömeg épp a gyengére veti magát, ahogyan a forradalomban is a már eleve megtépázott francia egyházra vetette magát, s nem a bűneiben s hatalmában tobzódó spanyolra. Igaza van persze Tolsztojnak is, mikor így ír: „Nyilvánvalóan szembetűnik az a szándékos csalás, amely minden vallás alkotórésze”, s kétségtelen, hogy a burka meg a pajesz, meg a Joyce-kivesézte elzsongító orgonaszó alapvetően egy-egy hipnotizáló színpad kellékei. Mégsem verném szét ezt a színpadot, s gyújtanám fel a kellék- és jelmeztárat csak azért, mert ódon, vagy csak hogy Daniel Stein módjára könnyebben barátkozhassak az ugyancsak jelmezét vedlő zsidóval, arabbal. Ám ez a kétely mintha kimaradna Ulickaja minden más szempontból szívet melengető regényéből: az tudniillik, amely a biológiai diverzitáshoz hasonlóan a kultikus-rituális diverzitást is védendő értéknek tekinti. Amely nem abban látja az ökumenét, hogy én is feladom a kultuszom felét, meg te is add fel felét, s akkor találkozhatunk középen. Hanem sokkal inkább abban, ha a burkás burkában marad, a ferences meg csuhában, s mindketten abban a jelmezben szeretik barátjukként a másikat, amelyikben ő maga szintúgy meg akar maradni. Ez az a szempont, amely kissé furcsává teszi a regény végfázisát: amikor Daniel Stein immár a mise szövegét is átírja „kissé”. Ugyan miért írja át? Talán közelebb kerül ezzel zsidó meg iszlámhitű barátaihoz? Vagy csak épp azt a sajátos és összetéveszthetetlen színt fakítja meg egy kicsit, amit a katolicizmus fogalma jelent, s ami végképp színtelen-szagtalan folyadékká fakul, ha már a liturgiáját is sutba dobjuk. Nem biztos, hogy így kellene barátkoznunk, s így kellene feloldódnunk egymásban. Lúgot-savat egybeöntve, s végül megkapva valami globálisan semleges oldatot, ami immár se nem ilyen, se nem olyan, hanem semmilyen. Mint a só, amikor ízét veszti.
*
One of Ulitskaya’s secrets is that her metaphores are easy to understand, especially when they are metaphores in fact. Her Medea for example seems to be a real metaphore as an important part of a mythological network, but later one can see: it simply is the name of a woman of Greek origin. The „interpreter”, however, in the novel on Daniel Stein is a real metaphore: that of such a behaviour, which weaves a bridge not only between foreign languages, but also between several cultures, injured human beings, churches, religions and ethnical groups. The protagonist in the novel is such a man: a doctor of the souls, who is able to cross the artificial walls and borders, and manages to understand both the arabs and the jews, both the christians and the nihilists. His virtue is really amazing, but while loving him, we feel some doubt at the same time. Is it really possible to weave such a bridge or to cross such a wall? It has been done by lot of people, we can argue, it has been done by John Paul II, by Roger Schütz, and by the model of Daniel Stein: Oswald Rufeisen. But it is just like the globalization, isn’t it? When the oecumenist, leaving for his neighbour, to make friend, takes his folklore costumes off, and the neighbour does the same, and wears some more acceptable clothes? Doing so, don’t we lose the colours of the world, when we throw out our cassocks, burkas, peyos, liturgy or the „i” letter from our own homo iusion. One can say, of course: that’s all right, let’s throw out these old-fashined things, they are simply the tools of the religious tricks, or the scenery of the hypnosis in the church. But, I’m afraid, it is not so simple. These costumes are for me the colours of an old cultural life as well, and in some sense the phenomenon is very similar to the biological diversity. Perhaps it’s better if the burka-owner does wear her burka, and the cassock-owner does wear his cassock, and they can be friend in their costumes, too. The neutral liquid isn’t better, then the acid and the alkali, and the purpose of the oecumenism can’t be the neutralisation. The salt shouldn't lose its taste.
*
One of Ulitskaya’s secrets is that her metaphores are easy to understand, especially when they are metaphores in fact. Her Medea for example seems to be a real metaphore as an important part of a mythological network, but later one can see: it simply is the name of a woman of Greek origin. The „interpreter”, however, in the novel on Daniel Stein is a real metaphore: that of such a behaviour, which weaves a bridge not only between foreign languages, but also between several cultures, injured human beings, churches, religions and ethnical groups. The protagonist in the novel is such a man: a doctor of the souls, who is able to cross the artificial walls and borders, and manages to understand both the arabs and the jews, both the christians and the nihilists. His virtue is really amazing, but while loving him, we feel some doubt at the same time. Is it really possible to weave such a bridge or to cross such a wall? It has been done by lot of people, we can argue, it has been done by John Paul II, by Roger Schütz, and by the model of Daniel Stein: Oswald Rufeisen. But it is just like the globalization, isn’t it? When the oecumenist, leaving for his neighbour, to make friend, takes his folklore costumes off, and the neighbour does the same, and wears some more acceptable clothes? Doing so, don’t we lose the colours of the world, when we throw out our cassocks, burkas, peyos, liturgy or the „i” letter from our own homo iusion. One can say, of course: that’s all right, let’s throw out these old-fashined things, they are simply the tools of the religious tricks, or the scenery of the hypnosis in the church. But, I’m afraid, it is not so simple. These costumes are for me the colours of an old cultural life as well, and in some sense the phenomenon is very similar to the biological diversity. Perhaps it’s better if the burka-owner does wear her burka, and the cassock-owner does wear his cassock, and they can be friend in their costumes, too. The neutral liquid isn’t better, then the acid and the alkali, and the purpose of the oecumenism can’t be the neutralisation. The salt shouldn't lose its taste.
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
A regényről:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése