Ellenszenves gőg vagy nagyon is rokonszenves következetesség vajon az az emberi álláspont, amely Márai egész életművéből, és különösen utolsó éveinek naplójából árad? Hajdan is jelentős, ma azonban még messzebb sugárzó népszerűsége mindenesetre arra vall, hogy az olvasók kifejezetten vevők erre a fajta büszke öntudatra és elkülönültségre, amelynek révén voltaképpen egy győztessel azonosulhatnak – egy győztessel, akinek lám, semmi szüksége sincs a külvilágra, s a legnehezebb körülmények között sem szorul rá embertársaira. Az aggság éveinek naplóját újraolvasva legalábbis ez tűnik számomra a Márai-habitus kvintesszenciájának: a senkire sem szorulás törekvése, az elkülönültség büszkesége, a mi-közöm-hozzájuk gőgje. És hát ugyanez az általa hirdetett polgár-mítosznak is a lényege, vagy nem? Hisz a polgár önfenntartó individuum, nem tagja a faluközösségnek, mint a paraszt, nem kiszolgáltatottja az életkörülményeknek, mint a munkás, nem szipolyoz másokat, mint a földbirtokos, s egyáltalán: senkihez sincs köze, csakis önmagához, önmaga céljaihoz. Kétségtelenül izgalmas és impozáns dolog ez az egész polgár-kultusz, a Mikó utcai kisvilággal, a Sándor-napi ezüst terítéssel, s a világvárosokban bolyongó ifjú Máraival, aki vallomásai szerint ott is mindig individuum maradt, s ott is mindig Robinsonként létezett, még a legsűrűbb, s a számára mégis emberüres kozmopolita forgatagban is. De vajon nem csonka-e mégis ez a polgár-kultusz? Nem hiányzik-e belőle mégis valami? Csokonai fogalompárja juthat eszünkbe: „ember és polgár leszek, ember és polgár leszek”. Nem így lenne mégiscsak kerek egy életút, ezzel a yinggel és yanggal kikerekítve? Nem úgy-e, hogy egyfelől polgárok is lennénk, büszke individuumok, akik prófétálás helyett épp elégnek érzik önmaguk megváltását, másfelől viszont emberek is, akik az emberi magatartások szemétkupacai közt mégiscsak érzik, hogy „nihil humanum” sem lehet idegen tőlük, s hogy bármilyen arisztokratikusan húzódnak is félre, akkor is részei maradnak ennek az emberinek, ennek az emberiségnek? Különösen is feltűnővé teszi ezt a féloldalasságot a szememben, hogy egyidőben olvastam a Márai-naplót a hasonlóan aggkorú Tolsztoj naplójával, amelyből épp az ellenkező egyoldalúság árad. Az öreg Tolsztojnak már mindenkivel baja van: a felesége a hisztériáival viszi a sírba, a koldus azzal hozza ki a sodrából, hogy felesleges sznob kifejezéseket sző a könyörgésébe, az uralkodó osztály bűnöseiről és az apa útját legkevésbé sem követő felnőtt fiairól már nem is beszélve. Ugyanaz az undor az emberi szeméttől, mint Márainál, s ő mégis, mindezzel együtt is rögeszmésen fut a testileg vagy szellemileg bűzlő megvetettek után, s bármennyire kívánná is, nem zárkózik el előlük. A hisztérikát homlokon csókolja, mert tudja, hogy „ez mindig hatni szokott”, az elkergetett koldusnak utána szalad, s jóvátételként hosszan elbeszélget vele, a fiait illetően pedig már-már litániázva ismételgeti, hogy akkor is, hogy csakazértis, hogy mindennek ellenére is szereti őket. A csodálatos Máraiból ezt az egyet hiányolom: ezt a csakazértis paradoxont. Igen, minden okunk megvan az elkülönülésre. Igen, egyedül az elkülönültség tehet szabaddá. Igen, úgyse válthatunk meg senkit, épp elég magunkat úgy-ahogy rendben tartanunk. S mégis, mégis mennyivel emberibb a keszekusza életű, összevissza futkosó, félbolond álprófétákkal és haszonleső szélhámosokkal összeereszkedő Tolsztoj! S mennyivel emberibb az elkülönülés lehetetlenségének belátása, ami azért, tegyük hozzá, egyszer Márait is megkísértette. Az árva című novellájában, nevezetesen, ahol megrendítő álmélkodással látja be, legalábbis egy pillanatra: a legtorzabb, leggroteszkebb emberi közösségvállalás is emberibb, mint a felmagasztalt arisztokratikus különállás.
Márai Sándor: NApló, Az árva (novella)
Naplója:
Hubay Miklós Naplójában olvastam :
VálaszTörlés"Márai Sándor és az őt blamáló magyar hölgyolvasói
Nemrég ötlött szemembe Karinthy Ferenc posztumusz naplójában. Ott először. Hogy
Márai végzete a provinciális magyar hölgyek voltak. A postáskisasszonyok. A jegyzőnék. A
papnék. A széplelkű baronesszek. Nem mintha a szelet csapta volna nekik. Mint a Krúdy-hősök.
Márai nem volt szoknyapecér. Rosszabb, rosszabb… Márai nekik írt.
Márait Karinthy azzal intézi el, hogy „38-ban vagy mikor átment a zsidó
Újságtól a keresztény, konzervatív Pesti Hírlaphoz, és kezdett a vidéki postáskisasszonyok szája
íze szerint írni”.
Karinthy ennek a fordulatnak a kritikai következményeivel magyarázza Márai
emigrációját – menekülését a nagy lebőgés színteréről – és ezzel magyarázza nem csillapodó
haragszomrádját Illyéssel és az odahagyott hazával szemben. (1968 karácsonyán elmélkedik ezen
Karinthy, New Yorkban. 30 évvel az után az ominózus pálfordulás után. S most már ennek is
közel 30 éve, Karinthy feljegyzésének. Lehet, hogy újabb 30 év múlva az én jegyzetemre is
reagál valaki. Így dacol a mulandósággal a magyar irodalom.)
Hamar elfelejtettem volna ezeket a rossz útra vivő postáskisasszonyokat, ha
ugyanaznap nem olvasom Esterházy Péter heti feljegyzéseiben, hogy neki meg mi a baja
Máraival. Ő is a vidéki magyar úriasszonyoknál lyukad ki. Az ő szemében is provinciális
hölgyolvasóinak feneketlen rajongása kompromittálta Márait.
Esterházy szövege bár magasröptűbb, de kevésbé volt meggyőző Karinthy pletykás
odamondásánál. Egyrészt, mert ÉS-beli cikkében a legjobb mondatok épp a Máraiból merített
vendégszövegek voltak. Mondhatni: pávatollakkal írt arról, hogy nem szereti a pávát. Másrészt
azért sem, mert nemcsak Márai stílusát a vidéki magyar úriasszonyok, hanem Esterházy
ellenszenveit is kompromittálják a flott szövegen átütő szubjektív elfogultságok, amelyek csak
reá tartoznak. (Nagy művekben tiszteletet parancsolhat az impulzust adó tragikus komplexus,
de „egy kékharisnya feljegyzései” poénjai között…?)
Be kell vallanom, nem is Márai bántását vettem zokon, hanem a vidéki magyar
úriasszonyokét. A Nyugat-nemzedék – ez a világ csodája – vidéki magyar úriasszonyok kotlós-szárnyai alól röpült föl. Azok a Hajnalkák, azok az Édesek, az a szegény idősb Kosztolányiné,
aki Szabadkán csak egy dalt zongorázott, fiukba megváltó emberséget, egyetemességigényt,
művészi ambíciót oltottak, és nem esett nehezükre a hazaküldött verseskötetek legmélyebb
üzenetét felfogni… A mindenki által szeretve tisztelt Csehov-hősnők unokahúgaival és nénjeivel
volt tele a magyar vidék. Barta Lajos nagyon szép színdarabban áldozott ennek a
lélekrokonságnak.
Esterházy szövegét is elfelejtettem volna Márainak és a vidéki magyar
úriasszonyoknak egymást kölcsönbe-kompromittálásáról, ha most – és sokkal komolyabb
formában – nem fogalmazná meg ugyanezt a tételt Gábor Miklós is, a magyar prózának ez a
bámulatos mestere, most kiadott 1954-es naplójában. (Egy csinos zseni)
S ő az, aki köntörfalazás nélkül utal arra is, hogy Márai és a vidéki magyar
hölgyek összeboronálása világnézeti pörpatvarrá válhat.
„Micsoda komédia! Ezt a Márait sose tudtam én szeretni. Mindig túl szép volt
nekem minden mondata, túl elegáns az őszintesége, túlságosan testre szabott a bölcsessége, túl
jól állt neki minden, afféle ÚRIASSZONY OLVASMÁNY-nak tartottam mindig, amikor még
eszembe se jutott, hogy egy ilyen közömbös ítélet egyszerűen ízlésem automatikus működése.”
A költészet ösztökéi közül – Sappho, Catullus és Dante óta – nem rekeszthető ki az
Eros. A múzsa csókol. Kit szájon, kit homlokon. A prózaíráshoz is kell ihlet, de még mennyire,
a prózaírás robotjához. A Múzsa hozzá: rendszerint a leendő olvasó. Vagy olvasók. Rájuk gondol
íróasztalához láncolva, s az ő szívüket szeretné megejteni a novellák és regények írója. Így
születtek meg az irodalom BEFOGADÓJA (találó szó!) szerepében: HONUNK SZEBBLELKŰ HÖLGYEI. Nekik írni: általuk befogadva lenni…
Kezüket csókolom!"