metakönyv

Vajon ismerik-e még a facebook-generáció fiúgyerekei a nádparipa fogalmát? S ha ismerik is, vajon nem csak az ötödikes irodalomkönyvből ismerik-e, amely előírásszerűen idézi a Petőfi-verset: „Lovagolok fűzfasípot fújva, / Lovagolok szilaj nádparipán, / Vályúhoz mék, lovam inni kíván.”. Vagy pedig sem innét, sem onnét nem ismerik, mert ma már nem lehet annyira unatkozni, hogy egyetlen nádszál is lóvá változhasson az ingerekre éhező képzeletünkben? Pedig már maga a fogalom is izgalmas lehet annak, akit nem tett végképp süketté és vakká az elektromos villódzás. Már az is érdekes lehet, hogy Petőfi miért nádparipát mond a vesszőparipa helyett. Talán könnyebben jutott gyerekkorában nádszálhoz, mint vesszőhöz? Talán így jön ki jobban a szótagszám? Talán nem vált aktív szókincsének részévé a nem sokkal korábbi, nyelvújítási kifejezés? A vesszőparipa legkorábbi fennmaradt előfordulása ugyanis csupán 1805-ből való, tehát nem sokkal korosabb Petőfinél, és a korabeli gyakorlatnak megfelelően tükö...

Lehet-e a kutyából szalonna, válhat-e a jó költőből jó politikus? Zrínyit hozhatnánk bíztató példának, de hát ő inkább politikusként lett költővé, s nem annyira költőként politikussá (márpedig korántsem mindegy, ugyebár, hogy ima közben eszünk, vagy evés közben imádkozunk). Janus is ellenpélda inkább: az élete ment rá a Mátyás elleni összeesküvésre, s állítólag eltemetni se merték jó ideig, annyira rettegtek a király haragjától. Kölcseynek le kellett mondania a követi megbízatásról, Vörösmarty homlokáról pedig Petőfi „tépte le a babért”, amikor a „pártutasításnak” engedve szavazott az olasz kérdésben, s a testvéri nép támogatását – Kossuthot követve – bizony feláldozta a politikai érdekek oltárán. De hát a babértépő Petőfi se járt jobban Szabadszálláson, s ráadásul nem is csak a reakciósok áskálódása miatt, hanem jórészt saját magának keresve a bajt: túl őszinte szavakkal lépett fel, túlságosan is költőként, s miután a választópolgárokat mindenféle ókonzervatív, műveletlen tuskóknak ...

Végre Marcel Proustról is írhatok, akit eddig csak azért nem szerepeltettem, mert éppenséggel ő volt a legelső szereplő a blogban, pontosabban a blog fejlécében, ami nagyon is helyénvaló eljárás, hisz végül is ő az alfa és az omega, akárhogy is vesszük. Dosztojevszkij vagy Tolsztoj persze nagy írók, és súlyosak, de néha túlságosan is súlyosnak és hatalmasnak látszanak, miközben Proust inkább kompatibilis az élet illékonyságával és súlytalanságával. Megfigyelhetjük ezt a súlytalanságot és illanékonyságot már csak abban is, amilyen központi szerepet kap regényében a sok hiú fecsegés és üres társalgás. Ám amikor részletes leírásokat ad ezekről a fecsegésekről, egyben az emberi viselkedést is elemzi, és hát ugyan mi lehetne ennél érdekesebb és „súlyosabb” téma? Most mindenesetre négy paradoxont idéznék csupán ebből a témából: az emberi kommunikáció négy paradoxonát. 1. Még ha a lehető legpontosabb kifejezéseket használjuk is kommunikációnk során, szavainkat szükségképpen mégiscsak félre f...

Eléggé közismert, már a középiskolai irodalomórák szintjén is, mennyire idegenkedett Babits attól a közéleti szereptől, amely a magyar írókra, költőkre Petőfi óta várt, s amelyet akkor sem tudtak kikerülni, ha akartak, hiszen akkor meg az elefántcsont toronyba húzódásuk telítődött jelentéssel, s számított tiltakozásnak akkor is, ha történetesen eszükben sem volt tiltakozni. Arról viszont ritkábban esik szó, hogy ez a húzódozása alighanem akkor is dilemma elé állíthatta őt, amikor a Baumgarten-alapítvány kurátora lett, hiszen ez is egyfajta közéleti szerep volt, mégpedig nagy horderejű döntésekkel járó, emberi sorsokat alakító szerep. Az alapítvány tőkéje mai pénzre átszámolva mintegy kétmilliárd forintnak felel meg: az ennek kamataiból kiosztott díjak többmillió forintnak, s így – például József Attila esetében – bizony egzisztenciális tényezőnek. Hogy József Attila mégsem kapta meg, az emberileg mégis megérthető, ha beleolvasunk a Babits-ellenes versébe, s még inkább a tanulmányába,...

Ulickaja talán azért is olyan sikeres, mert könnyű megfejteni a metaforáit - már amikor csakugyan metaforák ezek. Médeája például igazi metaforának ígérkezik ezzel a sokatmondó mitológiai névvel, de aztán kiderül, hogy csak egy görög származású nő keresztneve. A Daniel Steinről szóló regény tolmács-fogalma viszont nagyon is metafora: az olyan viselkedésé, amely nemcsak idegen nyelvek között ver hidat, hanem kultúrák között is, beteg emberi lelkek között is, és hát persze, ami a fő motívum, egyházak, vallások, etnikumok között is. A hős mindenesetre ilyen: a lelkek doktora, aki bátran, elfogulatlanul és okosan képes átlépni a mesterségesen felhúzott falakon, s egyaránt képes megérteni zsidót és keresztényt, arabot és náci németek leszármazottját. Erénye tényleg csodálatra méltó, ritka és kívánatos erény, ám miközben szívünkbe zárjuk őt, mégis némi kétely ébredhet bennünk: tényleg lehetséges lenne ilyen hidakat verni, ilyen falakon átlépni? Sokan megtették, igazolhatjuk a regényt. Megtet...

Ellenszenves gőg vagy nagyon is rokonszenves következetesség vajon az az emberi álláspont, amely Márai egész életművéből, és különösen utolsó éveinek naplójából árad? Hajdan is jelentős, ma azonban még messzebb sugárzó népszerűsége mindenesetre arra vall, hogy az olvasók kifejezetten vevők erre a fajta büszke öntudatra és elkülönültségre, amelynek révén voltaképpen egy győztessel azonosulhatnak – egy győztessel, akinek lám, semmi szüksége sincs a külvilágra, s a legnehezebb körülmények között sem szorul rá embertársaira. Az aggság éveinek naplóját újraolvasva legalábbis ez tűnik számomra a Márai-habitus kvintesszenciájának: a senkire sem szorulás törekvése, az elkülönültség büszkesége, a mi-közöm-hozzájuk gőgje. És hát ugyanez az általa hirdetett polgár-mítosznak is a lényege, vagy nem? Hisz a polgár önfenntartó individuum, nem tagja a faluközösségnek, mint a paraszt, nem kiszolgáltatottja az életkörülményeknek, mint a munkás, nem szipolyoz másokat, mint a földbirtokos, s egyáltalán: s...